Those were the days 6. (A Kádár-korszak)
Képtárak, múzeumok, templomok és a sétálóutca megnézésével soha nem fogunk megismerni egy várost. Igaz is: mi az, hogy "megismerni"? Meg lehet egyáltalán ismerni valamit vagy valakit? Mi az, hogy "város"? Tudományosan még csak meg se lehet közelíteni. Le lehet írni, hogy miből épül fel egy bokor, hogyan működik, csak épp azt nem lehet leírni, amitől a bokor bokor lesz. Ilyen a város is. Egy bizonyos város. És egy bizonyos történelmi korszak. Kinek mit jelent. A Kádár-korszak teljesen mást jelentett Kádárnak, Mécs Imrének és Wittner Máriának, Antall Józsefnek, Demszky Gábornak és ifjabb Rajk Lászlónak, a száműzött Rákosi Mátyásnak, mást a szentendrei földművesnek, majd tiszapalkonyai és bokodi raktárosnak, Hamvas Bélának, aki pedig 1945-től három évig még kommunista párttag is volt (a sors fintora folytán a csehszlovákiai bevonulás évében, az októberi bolsevik puccs ötvenegyedik évfordulóján, 1968. november 7-én halt meg). Mást jelentett egy segédmunkásnak, egy szakmunkásnak, egy humán értelmiséginek, egy reál értelmiséginek, egy műszaki értelmiséginek, mást mindezeknek, ha "mozgalmi" útra terelték őket, mást egy függetlenített KISZ- vagy párttitkárnak, egy liberális ellenzékinek, és egy "polgári" ellenzékinek, egy katolikus hívőnek, egy református hívőnek, egy zsidónak, egy cigánynak, valakinek, akinek a szülei a forradalom ellen harcoltak, és mást olyannak, akinek a szülei forradalmárok (ellenforradalmárok) voltak, vagy annak minősültek. Más volt az élet Újpesten, más Angyalföldön, a Tripoliszban, amely azért lett Tripolisz, mert építésének évében, 1912-ben vesztették el a törökök Kireneikát és Tripoliszt Afrikában, ezzel volt tele a sajtó, az egyik helybéli kocsmáros vendégfogónak erre a névre keresztelte az üzletét és ez aztán a környezetére is átragadt. Hivatalosan Palotai úti kislakásos telepnek hívták, 1977-ben dózerolták le. Mellette épült fel, vele egyidőben a Tomori-telep, a Csikágó. A Tomori-köz szomszédja mindmáig a Máglya-köz, a maga Sztálin-barokk, eredetileg egyszobás-konyhás-vécés-falikutas kockaházaival, amelyek egyikében négy évig laktam. De más volt az élet a Gellérthegyen is, ahol önálló életemet elkezdtem, más a Múzeum körúton, ahová születtem, megint más Kelenvölgyben, ahol laktam is és népművelősködtem is, más a Böszörményi úton és más az ötödik kerületi rendőrkapitányság és a BRFK Tolnai Lajos utcai fogdájában, amelyekben összesen négy és fél hónapot töltöttem, 1985. november végétől 1986. április közepéig.
Miért beszélek ezekről, amikor eszem ágában sincs most memoárt írni? Azért, mert elég sok mindent volt szerencsém túlélni. Ha valakinek tizennyolc-húsz éves kora körül nem indul el az élete egy meghatározott irányba (amin később még változtathat, akár radikálisan is), vagyis nem öleli körül egyfajta (természetesen hamis) biztonság, más szóval az életvezetése nem határozott, egyenes szakaszokat produkál, annak ugyan hatványozottan nehéz az előbb említett pályára visszatérnie, pontosabban rátérnie, viszont lesz mit mesélnie az unokáknak. Pár bugyorba betekinthet, akkor is, ha Dantét soha életében nem olvasta. Ha szerencséje van, a Mennyország pár illuzórikus szintjét is megpillanthatja, távolról vagy közelebbről. Több ember bőrébe bújhat. Ettől persze még ő marad ő, hisz ki más is maradhatna, de megtapasztalhatja azokat, amiket a koldus és királyfi megtapasztalhatott. Mindenki olyan (úgy viselkedik vagy - saját kifejezéssel - azt játssza), mint amilyen az énképe. Az énképe viszont nem kis mértékben olyan, amilyennek őt a környezete látja. Egy zsidó, ha nem varrta fel a sárga csillagot, nagy valószínűséggel akkor is hasonló bűntudattal közlekedhetett az utcán, ha tökéletesen tudatában volt, hogy éppen az a jogtalanság, ami vele történik, mintha valóban elkövetett volna valamit. Ramil Safarov, a baltás gyilkos talán addig tarthatta hősnek magát, ameddig el nem fogták. Addig bűnösnek, ameddig le nem szállt a gépe Baku repülőterén, le nem vették a kezéről a bilincset, és meg nem látta az ünneplő sokaságot, élén az elnökkel. Most már úgy gondolhatja, mindig is hős volt. A börtönben pedig, ahogy telt az idő, fogyott a remény, egyre inkább azt gondolhatta, hogy sohasem. Különös birkózás ez. Olyannak látnak, amilyennek én látom magamat, én pedig olyannak látom magamat, amilyennek látnak. Mintha két tükör beszélgetne egymással.
"Ittam vized, ittam borod, / Kenyered, sódat is ettem, / Láttam, hogy állod sok halálod, / Éltem megannyi életedben" - idézem fejből Rudyard Kipling versét, amely egyben James Jones: Most és mindörökké című regényének a mottója is. Ezért írok saját életemről egy olyan témában, amely alapvetően nem erről szól. Hogy a két tükör között felvillanó rengeteg képet átadjam egy harmadik tükörnek. Neked, kedves Olvasó. Aztán kezdesz vele, amit kezdesz. Majd a végén le fogom vonni a konzekvenciákat, de azok az én konzekvenciáim lesznek. Mint ahogy a Kádár-korszak sem a Kádár-korszakról készül, csak az én Kádár-korszakomról. Vagy csak rólam? Ki tudja. Ha hasznodra válik, akkor mindegy is.
Folytatjuk.
2013. 01. 18.