1. rész
„Az én országom nem e világból való. Ha ebből a világból volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innen való.”
(János evangéliuma 18:36)
Mai kifejezéssel napnyugta. Krisztus után 525-ben, a Szunda-szorosban, Szumátra és Jáva között kitört a Krakatau. „Jel jött a Napból, amilyen fajtát soha azelőtt senki sem látott és nem is számolt be ilyenről. A Nap elsötétült, és tizennyolc hónapon át tartott a sötétsége. Minden nap úgy négy órát sütött és még ez a fény is halovány árnyék volt csupán” – írta a következményekről Efézusi János. Prokopiosz bizánci történetíró így látta: „És ebben az évben került sor a legrémisztőbb előjelre. Merthogy a Nap ragyogás nélkül bocsátotta ki fényét, ahogy a Hold ebben az egész esztendőben, és szerfelett olyannak tűnt, mint a fogyatkozásban levő Nap, mivelhogy sugarai nem voltak sem világosak, sem olyanok, amilyennek megszokhattuk.” Még Európa peremén, a Folyó (oroszul Káma) mentén is elpusztultak a legelők, így az ott lakó nomádok elindultak délnyugat felé. Később innét is továbbálltak, majd még tovább, végül eljutottak minden pásztorok Paradicsomába. A Paradicsom azonban zsáknak is bizonyult: Kelet felé nem volt visszaút, Nyugaton sokáig csak a tenger állta útjukat, később már a Lech folyó is.
Törzsenként telepedtek le. A törzsek élén a vezető nemzetségek álltak, ezek vezetőjét úrnak hívták. Alattuk állt a köznemességnek megfelelő bők, őalattuk pedig a katonai szolgálatot ellátó szabad közrendűek. A Férfiak, ahogy az egyik elmélet a magyar szót értelmezi („magy” = „ember”, „er” = „férfi”), maguk nem dolgoztak. A munkát idegenekkel, az úgynevezett ínekkel végeztették. A törzsek úgy választották meg szálláshelyüket, hogy azokat természetes akadályok, gyepük válasszák el egymástól. Magára a szálláshelyre is volt szavuk. Ez volt az úr birodalma, az uruság, vagyis mai szóval: az ország.
Hogy az ország nem a törzsi szálláshely, hanem hét törzs, a velük összekeveredett (részben rokon) őslakosság és a később betelepedettek lakta, folyamatosan változó határú terület, amelynek nevét abból a szóból származtatták, amiből a kagánt adó, honfoglaló (szabír) törzs, a Megyer nevét is, jóval később lett általánossá.
Sem a magyarok, sem a környező népek, de a világ egyetlen népe sem volt egészen a (történelmi léptékben) legutóbbi időkig nacionalista. Az általa személyesen ismerhetőt meghaladó lélekszám felett az ember számára a többi ember már nem (megfogható) valóság, hanem valamilyen gyűjtőfogalom alá rendezett absztrakció (a konkrét, megfogható és kezelhető valóságtól való elvonatkoztatás), amivel egyszerűen nem tud mit kezdeni. Ez alól a királyi vérből származók sem voltak kivételek. Komor Jimmy, azaz Stuart Jakab yorki herceg (a későbbi II. Jakab) a Cromwell által kivégeztetett I. (Stuart) Károly fiának, az 1660-tól uralkodó II. Károlynak volt az öccse (ő foglalta el a hollandoktól 1664-ben New Amsterdamot, amelyet róla neveztek el New Yorknak). A köztársasági időkben megszökött Angliából, és előbb a későbbi ellenség Hollandiába, majd Franciaországba menekült. Ott XIV. Lajos hadvezére, Turenne marsall alatt francia szolgálatba szegődött, amikor pedig Franciaországból is távozni kényszerült, Turenne ellenfele, Don Juan José de Austria alatt spanyol szolgálatba. Így szolgálta I. Frigyes Ágost, azaz Erős Ágost szász választófejedelem és Maria Aurora Königsmarck grófnő 1696. október 28-án, Goslarban született, Móric nevű törvénytelen fia előbb Savoyai Jenő osztrák hadvezért, majd szász marsallként a francia XV. Lajost. Tizennyolc évvel Jenőtől való búcsúja után már ellenfélként találkoztak a csatamezőn. Előtte azonban még megválasztották a lengyel fennhatóság alatt álló baltikumi Kurlandi Hercegség trónjára, amelyről csak apja, Erős Ágost utasítására mondott le, és majdnem feleségül véve az orosz Erzsébetet (a későbbi cárnőt), I. (Nagy) Péter és I. Katalin lányát, majdnem orosz cár lett. De akármerre vetette is őket sorsuk, ugyanolyan kizárt dolog, hogy Jakab fejében megfordult volna az az orbitális ostobaság, hogy azért fog diadalmaskodni a francia hadsereggel a spanyolok, vagy a spanyol hadsereggel a franciák fölött, mert angol, mint Móric fejében, hogy azért volt képes francia marsallként az osztrákoktól elfoglalni 1734-ben Philippsburgot, mert szász.
Még a nacionalizmussal teljesen átitatott tizenkilencedik század is képes volt megőrizni valamennyit a józanságból. Az 1848-49-es magyar forradalom (hadd ne nevezzem szabadságharcnak, mert nem volt az) nem az osztrákok, hanem a Habsburg-fennhatóság ellen irányult (sőt eredetileg még az ellen sem), az Aradon 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom magyar honvédtábornok között (három német, két örmény, egy osztrák, egy horvát és egy szerb mellett) mindössze öt magyar volt, a forradalom irodalmi fővédnöke pedig egy Alexander Petrovicsként anyakönyvezett, szlovák származású költő lett, akinek az édesanyja férjhezmeneteléig még magyarul sem tudott. Petőfi Sándor, a költő, akinek a tolla alól egyetlen, más nemzetek ellen uszító sor nem került ki, annak a lengyel Józef Zachariasz Bem magyar altábornagynak az erdélyi hadjáratában tűnt el, aki később Törökországba menekülve áttért az iszlámra, felvette a Murad nevet és török pasaként a szíriai lázadások leverése után Aleppóban lehelte ki lelkét. Utolsó szavai ezek voltak: „Lengyelország, én már nem szabadítalak fel”.
László András egyszer azt mondta, a reformátoroknak igazuk volt: az igazi kereszténység a protestantizmus. A katolicizmusban szép számmal vannak pogány elemek, de, tette hozzá, éppen ez az erénye. Bár a nacionalizmus – írja szintén ő – szoros értelemben vett formái már a tizennegyedik században kezdtek megnyilvánulni, és a reformáció korában erősödtek meg, a robbanásszerű kibontakozás az 1789-es francia forradalomhoz kapcsolódik. A francia forradalom három kiemelten kedvelt szava a peuple (nép), citoyen (polgárság) és république (köztársaság) voltak, hozzájuk csatlakozott még két szó, a nationalisme (nemzet szeretete) és a patriotisme (hazaszeretet). A „natio” és a „patria”, folytatja László András, régi szavak. „A natio Európában a nemesek nemzetségeinek együttesét jelentette, nem pedig az ország lakosainak összességét. A patria pedig az ősök földjét jelentette, elsősorban a nemesi ősök földjét.” A mai értelemben vett nacionalizmus kezdetét akkorra lehet datálni, amikor a nemzet és a nép egybeesését kimondták, ezt pedig az ország valamennyi polgárára kiterjesztették. Ahogy azonban az igazi kereszténység nem a Krisztus utáni első századhoz, az igazi nacionalizmus sem a tizennyolc-tizenkilencedik századhoz kötődik. Az igazi nacionalizmus, minden bestialitásával és rémtettével a huszadik század szülötte.
Azt mondottuk, hogy az ember azt tudja kezelni, ami számára átlátható, világos és egyértelmű. Ilyen egy konkrét, természetes akadályokkal határolt terület, amit be lehet járni, ilyen az (ismert személyekre lebontható) család, nemzetség, (talán) törzs, de sem (mindig vitatott határaival) a mai értelemben vett ország, sem (mindig vitatott összetételével) a mai értelemben vett nép nem ilyen. Ha pedig ez igaz, és a modern nacionalizmus ködképei ennek és minden keserű tapasztalatnak az ellenére mégis mindig fölbukkannak, akkor arra csak egy magyarázat lehetséges, mégpedig az, hogy a nép, nemzet, haza, és minden efféle nem tárgya a nacionalizmusnak, hanem eszköze. Más szóval, hogy amit a nép, nemzet, haza szeretetének mondanak, nem a – csak absztrakcióként létező – nép, nemzet, haza szolgálatát jelenti, hiszen ez fizikai lehetetlenség volna, hanem ezeknek az elvont fogalmaknak a felhasználását egészen konkrét célok érdekében.
2000-ben mutatták be a Bedazzled (A bájkeverő) című amerikai-német vígjátékot, Liz Hurley-vel az egyik főszerepben. A sztori magva a szokásos alku volt: a Brendan Fraser által alakított másik főszereplő különböző kívánságok teljesítése fejében a lelkét ajánlotta fel a Hurley megszemélyesítette ördögnek. Mikor végül a fizetésre került sor, az ördög hoppon maradt: lélekkel senki nem fizethet, mert az ember lelke nem az övé.
Hát valahogy ilyen a haza is, meg a nemzet is. Egyiket sem lehet birtokolni és egyiknek sem lehet ártani. Birtokolni a veteményeskertet lehet, a szántóföldet, a legelőt, ártani pedig a családtagoknak, szomszédnak, sarki fűszeresnek vagy az irodában a szemközti asztalnál munkálkodónak. A rómaiaknál Gaius Mariusig, a proletárhadsereg felállítójáig a katonáskodás vagyoni cenzushoz volt kötve: akinek semmije nincs, mondták, nem is akarhatja azt a semmit megvédeni. De Marius sem eszméket ajánlott fel a hadseregbe belépőknek, hanem katonai életpályát, zsolddal és a leszolgált huszonöt év után veteránbirtokkal és letelepítéssel.
„…tu regere imperio populos, Romane, memento / (hae tibi erunt artes), pacique imponere morem, / parcere subiectis et debellare superbos.” „…ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj, / el ne feledd – hogy békés törvényekkel igazgass, / és kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad!” – írja Vergilius az Aeneis-ben. A római katona nem hazaszeretetből harcolt a numidiai sivatagban vagy a teutoburgi erdőben, a szarmatákkal a Dunánál, vagy a Kárpátok hegyei között a dákok ellen (már csak azért sem, mert a Birodalom növekedésével a hadsereg létszámigényét mindinkább a provinciákból elégítette ki), hanem tágabb értelemben a római közigazgatás kiterjesztéséért vagy megvédéséért, ahogy ők mondták: Róma (minden betagozott nép számára biztosított) békéjéért, szűkebb értelemben pedig saját egzisztenciájáért.
Azt mondanánk mindezzel, hogy nincs haza és nemzet, hazaszeretet és nemzetszeretet? Dehogyis. Annyit mondunk csak, hogy a haza nem azonos egy folyton változó elhelyezkedésű és határú földterülettel, a nemzet pedig nem azonos a rajta élő néppel. Ha már a rómaiakat hoztuk föl példának, képzeljük el mondjuk a Hadrianus falát építő Legio II Augusta egyik katonáját. Trákiában (Trákia a mai Bulgária déli, Görögország északkeleti, és Törökország európai területeit foglalta magában) született és lépett be a hadseregbe, majd Britanniába vezényelték. Letöltötte a huszonöt évet, közben megnősült, gyerekei születtek. Leszereléskor megkapta a veteránbirtokot és a római polgárjogot. Döntse el az Olvasó: azon kívül, hogy ő mit érez, megállapítható-e egzakt módon, melyik nemzethez tartozik ez az ember, és mi a hazája?
A törzsi társadalmakban jogilag a másik törzsből feleségül vett (vagy rabolt) asszony a befogadó törzs tagjává vált. Még az európai uralkodók is ezt a gyakorlatot követték. Mielőtt Sophie Friederike Auguste von Anhalt-Zerbst német hercegnőt a később Pjotr III, azaz III. Péter néven megkoronázott orosz nagyherceg feleségül vette, a hercegnő pravoszláv hitre tért, és hivatalosan orosszá lett. Férje vitatott körülmények közti halála után, immár Jekatyerina Alekszejevnaként elfoglalta a cári trónt. Nagy Katalin az egyedüli nő volt, aki ezt a jelzőt kiérdemelte, az összes (szám szerint huszonöt, közülük huszonegy férfi) orosz cár közül Nagy Péter után a második, s egyben utolsó.
Hogy nemzeti kérdésben (is) mekkora zűrzavar van a fejekben, és a legtöbb embernek mennyire fogalma sincs róla, hogy nem ritkán pontosan ugyanazt mondja, mint akiket az ellenségeinek vél, és akik a ködszurkálást ugyanúgy összekapcsolják saját, nagyon is konkrét ambícióikkal, megpróbálom megvilágítani egy példával. Két ember levelezéséből fogok idézni részleteket, nevezzük őket egyelőre A-nak és B-nek.
„Vizsgáljuk meg a valódi világi zsidót;” – írja A. – „ nem a szombatzsidót, ahogy Bauer teszi, hanem a köznapi zsidót. Ne a vallásban keressük a zsidó titkát, hanem a vallás titkát keressük a valódi zsidóban. Mi a zsidóság világi alapja? A gyakorlati szükséglet, a haszonlesés. Mi a zsidó világi kultusza? A kufárkodás. Mi a világi istene? A pénz. Nos hát! A kufárkodás és a pénz, tehát a gyakorlati, igazi zsidóság alól való emancipáció volna korunk önemancipációja…A zsidóemancipáció végső jelentésében az emberiségnek a zsidóság alól való emancipációja.” (Emancipáció alatt a függő helyzetből való felszabadítást értjük. Az idézetekben levő dőlt betűk az eredeti szerzőktől származnak.)
„Lassalle” – írja B. „Kár lenne a fickóért, nagy tehetsége miatt, de ez már mégiscsak sok. Mindig is olyan ember volt, akivel pokolian kellett vigyázni: mint igazi, szláv határról való zsidó, mindig készen állt arra, hogy pártürügyekkel mindenkit kihasználjon magáncéljaira. Meg ez a lázas igyekezet, betörni az előkelő világba, felkapaszkodni: ha csak látszatra is, elkendőzni a szutykos breslaui zsidót mindenféle pomádéval és mázzal, ez mindig ellenszenves volt nekem.”
A. nem késik a válasszal. „Azt tudod, hogy Heine halott, de azt nem tudod, hogy Ludwig Simon Trierből lehugyozta a sírját, akarom mondani vizeletével a teuton nemzet Stuckertba visszavonult parlamentje hajdani oroszlánjának lapjában, a New York-i Neue Zeitban eláztatta. A majna-frankfurti kőris – vagy hárs – vagy nagyszarházi zsidónő udvari költője vagy lovagi dalnoka természetesen úgy találja, hogy Heine nem volt költő.”
„A lassalle-iádákon jót mulattam, a göndör zsidófej bizonyára igen elragadó látvány lehet a vörös hálóköntös fölött és az előkelő drapériában, ahol minden bizonnyal előbukkan a lengyel Móricka. A szemtanúkban a fickó bizonyára fenemód visszatetsző benyomást kelt” – így B.
„Úgy véljük,” – summázza A. – „minden tirannus mögött egy zsidó áll, ahogy minden pápa mögött egy jezsuita. Valóban, az elnyomók vágyódásai reménytelenek lennének, ha nem lenne egy sereg jezsuita, hogy elfojtsa a gondolkodást, és egy maroknyi zsidó, hogy kifossza a zsebeket.”
De nem csak a zsidóság feni a fogát a világra, különösen Európára. „A szláv faj, amelyet belső viszályok régóta megosztottak,” – jelenti ki B. – amelyet a németek visszavetettek és részben a németek, részben a törökök és a magyarok leigáztak, amely a pánszlávizmus fokozatos növekedése által 1815 óta csendben újraegyesíti ágait, most először nyilvánítja ki egységét, életre-halálra hadat üzenve ezzel a római-kelta és német fajoknak, amelyek eddig uralkodtak Európában. A pánszlávizmus nemcsak nemzeti függetlenségi mozgalom, a pánszlávizmus olyan mozgalom, amely igyekszik meg nem történtté tenni azt, amit a történelem ezer év alatt létrehozott, amely nem válhat valósággá anélkül, hogy le ne söpörné Európa térképéről Törökországot, Magyarországot és a fél Németországot, amely ha ezt az eredményt eléri, tartósságát csupán Európa leigázásával teheti lehetővé. A pánszlávizmus most hivatásból politikai programmá alakult át, amelynek 800 000 szurony áll a rendelkezésére. Csak egy alternatívát hagy Európának: vagy leigázzák a szlávok, vagy mindörökre szétzúzza a pánszlávizmus támadóerejének központját, Oroszországot.”
És így tovább. Zene minden ún. szélsőjobboldali fülnek, pedig csak találomra idéztem néhány gondolatot a két szerző vaskos levelezéséből. Akár Adolf Hitlertől és a nemzetiszocializmus főideológusától, Alfred Rosenbergtől is származhattak volna. De nem tőlük származtak. Most már elárulhatom: „A” a zsidó Karl Marx, „B” a Londonban elhunyt német Friedrich Engels volt, a nacionalizmussal és fajgyűlölettel úgymond gyökeresen ellentétes internacionalizmus atyjai.
2011. 08. 04.