"Állandóan fenyegetett a veszély, hogy feltámad a gyanú, és Józsi lelepleződik, ezért a jelentések leadását különleges gonddal szervezték meg. Ha valamit jelenteni akart a malac, rosszullétet imitált, lenyelt egy külön erre a célra tartogatott szappandarabkát, a hátára feküdt, és habzó szájjal hörgött. Kerekes kiemelte a ketrecből, és a többi sertés részvevő morgása közepette vitte el magával.
Ezt az ötletet maga Józsi javasolta, az igazgatónő őszintén el volt ragadtatva tőle.
– Nem is értem, hogy juthatott ilyesmi az eszébe?!
– Senkei bácsi néha bevitt magával a szobába is, a lábánál feküdtem, és néztem a tévét. Egyszer láttam egy lengyel filmsorozatot, abban jelentett úgy a rabok közé beépített ügynök, hogy rosszullétet tettetett.
Doktor Barta Edit nem emlékezett erre a filmsorozatra:
– Mi volt a címe? Ki volt a főhős?
– Nem tudom, én csak az ügynököt figyeltem. Nagyon szép ember volt: kövér, szemüveges, kopasz. Végig neki drukkoltam." (Moldova György: A beszélő disznó.)
Ha valaki nem olvasta volna: egy malac (Józsi) karrierjéről szól, aki valahogyan megtanult beszélni. Spionként kezdi, aki jelent a malacok hangulatáról, és a végére szédületes karriert fut be. Az ötletet az adta, hogy Moldova állítólag egyszer meghallotta a rádióban, amint agronómusok beszélgetnek a disznótápokról. "Ezt a tápot a sertések túl édesnek találják, amazt túl sósnak, ez savanykás, de az éppen megfelelő." Ilyen információkhoz csak úgy lehet hozzájutni, gondolta az író, ha a malacok maguk mondják el, és már meg is volt a szatíra alapja.
Persze nekünk az idézett részletből most csak az utolsó előtti mondatra van szükségünk. Arra, amiben Józsi elmondja, hogy egy malacnak milyen a "szép". Milyen? - kérdezi az Olvasó. Olyan, mint ő maga. De a malac nem látja magát, mert általában nincs tükre! Akkor milyen? OLYAN, MINT AMILYENEK A SZÜLEI.
Jó, de az a malac. Nem, kedves Olvasó: minden Freud nélkül is elmondható, hogy az ember nagyjából ugyanilyen. De a liba is, a kutya is, és vélhetően az állatvilág jelentős része is. Konrad Lorenz szemléltette saját tapasztalattal az imprintinget (bevésődést): kikeltetett néhány libatojást, úgy, hogy a kislibák őt lássák meg legelőször. Attól kezdve őt tekintették az anyjuknak. És...és saját magukat valószínűleg embernek.
Még Szentendrén volt nekem pár mosómedvém is a kutyák, macskák és ló mellett. A kismosókat ketrecben tartottuk, ameddig hozzá nem szoktak a környezethez. Egy ízben ketten voltak szoktatás alatt, amikor az egyik lenyelt egy darazsat, az megcsípte, és megfulladt. A másik sokkot kapott, majd torkaszakadtából visítani kezdett. Pont az ablakom alatt. Volt akkor egy amerikai maine coon kandúrom, szintén két hónapos. Mindaddig nagy ívben elkerülte a ketrecet, de most odasompolygott, mert érdekelte a lárma oka. És amikor ott volt, a kismosó elhallgatott. Gondoltam, lesz, ami lesz, kieresztem. Ettől kezdve elválaszthatatlanok lettek, és utcagyerekcsapatot alkotva felváltva bosszantották a többi állatot. A mosómedve macskának gondolta magát, tehát a macskákhoz kezdett vonzódni, a macska mosómedvének. Olyannyira, hogy elkezdte a tápját a mellette levő itatóedényben mosni. És utána az összes macska elkezdte. Több generáció után is. Amikor az említett kismosó már régen felnőtt, és kiköltözött a kerítésen túlra.
Hím mosómedvének ne fordítsak hátat, figyelmeztetett anno a tenyésztő. Ha emberek között nőtt fel, az embert fajtársnak tekinti. Alkalomadtán pedig riválisnak.
Kati barátnőmnek volt egy macskája, ami megunta a kölykeit. Szoptatni meg szoptatta őket, de amint tehette, ment a dolgára. Volt ugyanakkor egy nyula is. A nyúl védnökséget vállalt a kiscicák felett, azok pedig, mint az anyjukat, követni kezdték. Elöl ugrált a nyúl, ahogy a nyulak szoktak, és utána ugráltak, ahogy szintén a nyulak szoktak, a kismacskák.
Sokszor hallottam kutyákkal kapcsolatban, hogy a gazda a falkavezér. Nem. A gazda mindenekelőtt nem falkavezér, hanem SZÜLŐ, hozzátéve, hogy egy farkasfalkában csak a vezérpár szaporodik. A simogatás egy kutyának a nyaldosást jelenti, a "pacsi" az anyja emlőjének kölyökkori nyomkodását. A farkas, a kutya állítólagos őse nem ugat. Nem igaz. A farkas igenis ugat...KÖLYÖKKORÁBAN. A kutyánál megmaradt. E tekintetben a kutya az örök kölyök. Az idegen emberek pedig az örök Mauglik. Fajtársak, akikkel úgy bánik, mint a saját vagy egy idegen kutyafalka tagjaival.
"A felvállalás" című, László Petrából kiinduló cikkemhez hozzászólt egy úr, bizonyos Kőházy Ferenc. Ennek az írásnak az volt a mondandója, hogy ha valaki nem vállalja fel, amit csinált, akkor reménye sincs a megváltozásra. A szépítés, elmismásolás nem a megszabaduláshoz, hanem a teljes azonosuláshoz vezet. László Petra csak kapóra jött, ezért írtam fentebb úgy, hogy "belőle indult ki". Miért ítélkezek? - szólt hozzá Kőházy úr. Miért akarom Petrát kivégzőosztag elé állítani? "Számomra nem kérdés, hogy te bántanád a lelki szegényeket." Merre van (az én) tömlöcöm? - kérdezett tovább a hozzászóló. "Vagy egyből álljak (én is) Petra mellé a sortűz elé?" Aztán meggyanúsított, hogy kitöröltem, majd amikor meglátta, hogy nem, visszavonta, végül azzal zárta, hogy reméli, van annyi becsület bennem, hogy nem törlöm.
Dehogy törlöm, bár törölhetném, ha nagyon zavarna. De nem törlöm, mert azt gondolom, hogy ha kiállok a placcra, akkor vállalnom kell mindent, ami ezzel jár. Ha úgy tetszik, felvállalnom. Olyannyira nem törlöm, hogy ezt is egy jelenségnek értékelem, nem egy vitaalapnak. A lelki szegényekről se fogunk értekezni. Petra nem lelki szegény, hanem, de most ez sem érdekes. Miért nem? Mert a lelki szegény NEM TUDJA, mit cselekszik. Nem azért nem tudja, mert beszámíthatatlan, hanem azért, mert nincs a jó és rossz tudása birtokában. Lelki szegény egy dél-amerikai erdőlakó indián. Egy régi vagy mai fejvadász (állítólag ilyen már nem létezik, de én nem gondolom). Vagy egy Kolumbusz előtti észak-amerikai indián. Rousseau nemes vadembere. A lelki szegény NEM GONOSZ. Nem is jó. A Paradicsom állapotában van, lelkileg. A bűnbeesés előtti állapotban, amely bűnbeesés, mint mindenki tudja, a Genezis, Mózes első könyve szerint a JÓ ÉS ROSSZ TUDÁSA fája gyümölcsének az elfogyasztásával kezdődött.
Eszembe sem jut (most sem) senkit megtámadni azért, mert ezt és ezt mondta vagy írta rólam. Inkább, karöltve az Olvasóval, megpróbálok a végére járni. Hogy miért.
Ilyenkor először csodálkozom. Csodálkoztam akkor is, amikor - nagyjából jó hónapja - egy másik úr egy másik írás kapcsán elkezdett provokálni. Olyan dolgokat adott a számba, melyeket nem mondtam. Lelkiismeretesen elkezdtem neki felelgetni, amelyeket rendre kifordított. Végül személyes támadást kreált a dologból, majd letiltottam. Mert tényleg nem volt rajtam sapka. De semmit nem töröltem abból, amit nekem címzett.
Ugyanez megismétlődött két hete. Az Európára rázúduló menekülthadsereg és az "uniós idióták", köztük a kvantumkémikus professzor, Angela Merkel emlegetésével. Ájtatos népmesei elemek emlegetésével, melyeket az írásaimba szövök. Az az írás arról szólt, hogy a hatalom fogja magát, és egyszerűen összemossa a menekülteket azokkal, akik elől menekülnek, vélhetően azért, amiért az egész hisztériát felszította: hogy hatalom maradhasson, bármi áron. Három bekezdés volt az egész. Szeptember elsején kelt, címe: Még egy mondat. Egyetlen hozzászólást sem töröltem ki ez alól sem.
És egyik esetben sem értettem, hogy miért. Hogy mit követtem el, ami ezt váltotta ki. Mindháromszor elkövettem viszont azt a hibát, hogy válaszoltam, és azt a másik hibát, hogy arra válaszoltam, amit írtak nekem.
Miért, tettem fel a kérdést magamnak. Miért? AMIKOR EZEK AZ ÍRÁSOK NEM IS ARRÓL SZÓLTAK, AMIRE REAGÁLTAK. De akkor mire reagáltak? És ebben a pillanatban eszembe jutott az imprinting, a mosómedvék, kutyák, macskák, libák.
Eszembe jutott a gomb.
Folytatjuk.
2015. 09. 12.