nem vagyok senkinek. Nem kapok kedvezményt, nem engedik el. Elviszik az orrom elől. Más nyeri meg. Nem tudom eladni. Nem tudom megvenni. Heteken át kilincselek, hasztalan. Minden ellenőrzés talál valami hibát. Minden hatóság széttárja a karjait. Más halálra gázolhat egy óvodányi kisgyereket, nekem vajat sem szabad lopni. Ha megbetegszem, napokat ülhetek a rendelők folyosóin. Ha kórházba kerülök, még a vécépapírt is nekem kell megvennem, és az orvosoktól az ápolókig mindenki átnéz rajtam. Ha börtönbe kerülök, a legapróbb vétségért is engem fenyítenek meg. Ha bárhol panaszt teszek, elutasítják. Ha megrokkanok, kinevetnek. Ha megöregszem, bármennyit is dolgoztam, tizedannyi nyugdíjat kapok, mint akit benyomtak egy jól fizető állásba. Ha meghalok, pokrócba csavarva a rokonaim temethetnek el.
Semmi nem lesz a fejfámon a nevemen kívül. Aztán már az sem, mert előbb-utóbb tömegsírba kerülök. Csontjaim összekeverednek más emberek csontjaival.
Voltam, mint minden ember: fenség. De kinek fog ez eszébe jutni halálom után egy héttel? Talán még az Isten is nagy, kerek szemekkel néz majd rám, amikor elébe kerülök.
És valljuk be, addigra már én is elfelejtettem.
2014. 08. 13.
A mi igazságunk nem a jobboldal vagy a baloldal igazsága!
Powered by Drupal and Drupal Theme created with Artisteer.