"Mások rosszindulatú beszéde rólunk gyakran tulajdonkép nem is nekünk szól, hanem olyan bosszúság nyilvánulása, amelynek egész más okai vannak." (Friedrich Nietzsche)
Egy kisfiúnak megtetszik a csinos tanárnője, vagy inkább tanítónője. Hiszen még valóban kisfiú. Majd felnő, és ugyanazt a jellegzetes mosolyt pillantja meg egy lány arcán, aki semmi másban nem hasonlít az egykori tanítónőre, de ennyi éppen elég. Mást nem is lát belőle. Másra nincs is szüksége, hogy szerelembe essen.
"A parfüm". Mekkora fim volt! Jean-Baptiste Grenouille (magyarul Béka János) még a párizsi patkányokat is kiszagolja, neki magának viszont - furcsa és érthetetlen módon - nincs semmiféle szaga. Egyik magányos sétáján egy lány illata elbűvöli. Követni kezdi a lányt, aki megijed tőle, s ő, miközben csak meg akarja akadályozni a sikoltását, véletlenül megöli. Legnagyobb csalódására a lány illata a halálával elszáll. Miután egy parfümériában dolgozva megtanulja az illatokat konzerválni, megöl tizenhárom fiatal lányt, illatkivonatot készít belőlük, és ezeket tartósítja. Lebukik, ki is végeznék, de ő előtte meglocsolja magát a lányokból készített parfümmel. A börtönéből már szabadon lép ki. A hóhér térdre esik előtte, a látványosságra összegyűlt emberek vérszomja orgiába csap át. Végül párizsi csavargók előtt magára önti az összes megmaradt parfümjét. "Egy angyal" - suttogják a csavargók, körülveszik, és elnyelik, a szó szoros értelmében. Csak a ruhája és egy üvegcse marad utána.
Életem egyik nagy szerelme Donna Karan parfümöt használt. Hogy melyiket, ne kérdezzék tőlem, de az illatát bármikor azonosítom. A többit nem, de ezt igen. Nem volt különösebben szép lány. Máig nem tudom eldönteni, melyikük volt a primer: a parfüm, vagy a hölgy. Mindenesetre, ha ma megérzem, ugyanúgy hat rám, mint akkor. Szerelmes ugyan nem leszek, de a legjobb ajánlólevél a szimpátiához. Még az esetleges nem tetsző látvány se tud elvenni belőle.
A szagok. Vagy illatok. Ha az ember boldog, fogékonnyá válik az illatokra. És fogékonnyá válik ugyanarra a feelingre, ami az illatokhoz kötődik számára. Nekem egyes testápolók-kézkrémek az anyukámat jelentik. Az ázott földszag a balatonőszödi kertet, ahol öt évig minden nyarat eltöltöttem. A tavaszi kapualjak illata, a Dunapart illata, a füstszag, az ételek illata mind-mind egy-egy gomb. Ülök tíz évesen a nagymamám konyhájában, egy lucskos téli hétköznap késő délután sétálok a Duna-korzón, kora tavasszal, húsz évesen kirándulok Solymáron a barátnőmmel. Valamit elindít. Valamivel össze fogom kapcsolni, ha észreveszem őket. Ha észre tudom venni őket. Ehhez kell a boldogság. Megfigyelték, hogy az ember mennyi apróságra válik érzékennyé, amikor szerelmes? Vagy ha egyszerűen boldog? Már akkor is, ha gondtalannak érzi magát. Hogy ugyanaz az utca, amelyen nap mint nap járunk oda se figyelve, mennyi emléket varázsol élővé? Azok mindig ott vannak! - kiált fel az Olvasó. Igen, mindig ott vannak.
Nem kell, hogy azoknak a dolgoknak-embereknek, akik/amelyek ezeket a gombokat megnyomják, "valójában" közük legyen bármihez is, amire róluk asszociálunk. Általában nincs is köze. Ez már a mi kódunk. A mi mesénk. A mi valóságunk.
És ha nem figyelünk oda? Ha nem figyelünk oda, a gombok akkor is bennünk vannak. És akkor is megnyomja őket valaki/valami. Freud óta közhely, hogy a fiúk az anyjukat, a lányok az apjukat keresik a párjukban. Vagy pro vagy kontra, de valamiképp. Ha "nincs" apjuk vagy anyjuk, akkor azt, akitől a nemi mintát kapták. Nagypapámnak volt egy szexuális aberrációkról szóló orvosi könyve. Nagy élvezettel tanulmányoztam, attól kezdve, hogy rábukkantam a polcon. Régi könyv volt, a múlt század húszas éveiből. Szó esett benne egy szadistáról is. Ennek az embernek gyerekkorában volt egy osztrák nevelőnője, "egy szép, szőke Fräulein Wien-ből". Esténként, hogy elaltassa, a nevelőnő beengedte magához az ágyába. Mikor a kisfiú serdülni kezdett, már mást is engedett neki, DE ELŐTTE MINDIG ÚGY TETT, MINTHA ELLENÁLLNA. A páciens ezáltal egy életre összekapcsolta a szexualitást az erőszakkal. Minden ellenállás csak növelte a vágyát, "s ő küzdött, teljes férfierejével", míg a kiszemelt meg nem adta magát. Összeverte minden barátnőjét, mindegyik el is hagyta. A dolog végül úgy oldódott meg - bár ez nem tartozik a mondandónkhoz -, hogy felszedett egy kiéhezett úrinőt. Nagytermészetű ember volt - "néha egy héten hetvenszer is áldozott Vénusz oltárán" -, jó, szadista, de ez a hölgyet nem érdekelte. "Rájött, hogy a férfiak őt eddig rútul becsapták. Most, életében először találkozott igazi férfival. Meg is becsülte." Bezárta a pácienst egy szállodai szobába, enni bőségesen adott neki, de a teljesítést szigorúan megkövetelte. Végül emberünk megszökött, és "meggyógyult". Absztinens szadista lett. Elvonókúra volt a javából, szexuális kivitelben.
Vagy egy másik eset, az önkielégítőről. Talán ezért ez jobb példa is, mint az előbbi. Egy férfinak korán elhalt a rajongásig szeretett felesége. Nem tudott belenyugodni. Bevont egy szobát fekete drapériával és minden bútort kivitetett belőle. Semmi más nem volt ott, mint egy koporsó, két oldalán két nagy, álló gyertyával. Felkutatott három lányt, mindegyik a feleségére hasonlított. Kettejüket, kezükben égő gyertyával, "nudo corpore", azaz mezítelenül a koporsó két oldalára állította, amelybe belefektette a szintén mezítelen harmadik lányt. Az ő mellein összekulcsolt kezeibe is égő gyertyát adott. Így álltak-feküdtek hárman a szobában, várva, hogy belépjen ő. És akkor belépett, saját mezítelen testén a fal színéhez illő fekete lepellel, amit a koporsó előtt ledobott. Majd letérdelt, és áhítatosan magába mélyedve... maszturbálni kezdett.
Hogy ez beteges? A könyv szerzője is így tartotta. Miért? Mert nem szokványos. Ha ugyanezt egy pornóképre - mindig is léteztek ilyenek, csak a középkorban például bibliai jelenetekbe burkolták, anyukám egyszer végigvezetett az összes jelentősebb római templomon, hogy bemutassa, kifejezetten, mint pornográfiát - tette volna, senki semmiféle kivetnivalót nem talált volna benne. Ez is a saját valósága, az is. Mi köze sincs az én valóságomhoz, vagy máséhoz. Mindenki a SAJÁT világában él, és úgy kódolja bele a tapasztaltakat, ahogy tudja és akarja. Még az állat is. Ha nem így volna - maradva a szexualitásnál -, a mesterséges megtermékenyítés már a fakocánál vagy tehénbőrrel bevont állványnál kudarcot vallana. Ott is elég egy illat. Csak érdekességképpen: az első Suzuki- ("a mi autónk") reklámok egyike egy komondor - név szerint Karcagpusztai Zuzmó, az én fehér komondor kanom apja - főszereplésével készült. A kutya odaballagott a Suzukihoz, és szaglászni kezdte. Nem tudott tőle elszakadni. Persze, hogy nem tudott: egy tüzelő szuka vizeletével locsolták meg. Neki ez volt a gombja.
Na de ha rögeszmévé válik? Akkor rögeszmévé válik. Akkor a megítélés szempontjából marad a társadalom befogadóképessége, és az, hogy mennyire vonja el az illető figyelmét minden mástól. Maradnak a fokozatok és a tűréshatár, mint bármi egyébnél.
Quasimodo-t kevés testület alkalmazná szóvivőnek. Nyilván az sem véletlen, hogy a sportállamtitkárunk Szabó Tünde lett. Persze erről mást is gondolok, de ha leírnám, olyan sajtó- sőt büntetőpert kapnék a nyakamba, hogy attól koldulnék, a szó szoros értelmében. Tehát adva van egy csinos, szőke hölgy a sok elhízott, egyennyakkendős kurafi között. Még sületlenségeket is beszélhet, ameddig emlékeztet Playboy-beli egykori önmagára. Hány férfitársam fog ezután...lásd az előző bekezdést. És nem a politikára, higgyék el nekem. De az is hozzákapcsolódik majd.
Ezek a mai politika alfái és ómegái is. A gombok. Csak a politológusok hívásnak nevezik. Ugye, emlékeznek még a Fidesz 2010-es óriásplakátjára, teli s teli szép szavakkal? Semmi más nem volt rajta, csak szavak. Sok, sok, hatásosnak remélt HÍVÓ szó. Kinek melyiktől bizsereg meg a lelke. Kiben melyik idéz meg valamilyen kellemes emléket, aminek persze semmi köze sem a Fideszhez, sem a politikához. Ez az ami igazán számít. A többi általában nem érdekes.
Mi bajom van ezek után a kötekedőkkel? Javítok: akiket én kötekedőnek érzek. Csak a maguk álmát álmodják, ahogy én is a magamét. Nem rólam beszélnek. Nem az én mondókámról, hanem a magukéról.
Én se működöm másként, mint ők. Legfeljebb én igyekszem magamban tudatosítani. Ezért írtam ezt a cikket. Félig-meddig magamnak. Ha ismerjük, vagy ismerni véljük valaminek az okát, akkor már nem zavar annyira. Ha tudom egy hölgyről, hogy éppen menstruál, sokkal kíméletesebb igyekszem vele lenni.
Tehát mi bajom a kötekedőkkel? A saját gombjaim, legfeljebb. Ha ők nyomják meg azokat, ahogy én az övéiket. Annyi a teendő, hogy amint az ember érzékeli, hogy nem arról szól egy disputa, ami a tárgya, ha el-elkalandozik, ha nem érzékel semmiféle érdemi elmozdulást, akkor legfeljebb játékból kell folytatni. A játék valóban csak játék legyen. Ne társítsunk hozzá tétet. Úgy nem igazi, mosolyog az Olvasó. Valóban nem, de nem is fog felzaklatni. Hiszen az igazi játék az élet modellezése. Annak a modellezése, amit életnek nevezünk és/vagy hiszünk. Akkor ez nem az. No es importante. Nem fontos. A játék játéka.
Az erős egyéniségek és az erős közlemények mindenkinél megnyomnak egy gombot. A gyengék is, de az erősek erősen nyomják meg. Hogy mi van a gomb mögött... vagy az atomrakéta-siló indítókódja, vagy a teljes odaadás. Illetve bármi, ezek között. De a legritkább esetben töprengünk el azon, hogy miért pont az a gomb indítja el pont azt a reakciót. Nem is mindig lehet. Hogy egyik lányom anyukája miért irtózik a magaslesektől, soha nem fogja talán kideríteni. Talán gyerekkorában leesett az egyikről. Talán látott valamit róla. Talán csak valami rossz érte előtte, mellette, alatta. Talán csak egy szimpla érzelemtársítás volt, függetlenül a tárgytól. És az irtózás egy feltételes reflex. Mint a csengő és az etetés, csak fordítva. De nem rágjuk tovább.
Végül is, ez az írás csak kezelési útmutató, nem pszichológiai elemzés.
2015. 09. 14.