Történelem érettségi. Három órán keresztül tanítottam ma egy tizenkilenc éves kislányt. Tíz éve ismerem. Matematikus és fizikus agya van. Reál, nem humán. Műszaki embernek egy luk van, a többi furat: remélem nem lesz belőle mérnök. Matematikusként még filozófus is lehet, fizikusként pedig... még az Istennel is találkozhat valahol. A jobbja találkozik is, még életében, és nem a templomban. Ott legfeljebb... hagyjuk. Nagycsütörtöktől Húsvét vasárnapig - akkor még együtt éltünk - egy-egy órát - egy ízben kettőt, állva - kellett eltöltenem a szerelmemmel - áldozni nem áldozhatott, tekintve, hogy éppen házasságot tört - különböző katolikus templomokban, a Bazilikától az Egyetem tériig. Még egy jezsuita volt a legtűrhetőbb, bár nem volt könnyű kivárni a megfelelő szentek felsorolását. Hogy mi köze mindennek Istenhez, máig nem tudom. Igazából sohasem tudtam.
Régen tanítottam. Legutoljára tizenkét éve, a keresztfiamat, aki éppen akkor kapott egy agyi vasculitist, artéria-elzáródást, és bénult meg a jobb keze teljesen, a beszédközpontja részben. Átment az érettségin ő is. "Te gyönyörű barom" - súgta valamelyik ostobaságomra a szerelmem az ágyban. "Aki barommal hál" - tromfolt rá a keresztfiam az egyetlen bibliai idézettel, amit ismer -, "halállal lakoljon".
Most kifejezetten jól esett. Reformáció, nemzetiszocialista Németország, első világháború és Trianon, a sztálini Szovjetunió, Kádár Magyarországa. Előzményekkel, tokkal, vonóval. Vagy tíz oldalt írt tele a kislány, sűrűn, csak címszavakkal és nevekkel. Készülni nem készültem: szerencsére még működik az emlékezetem. Némely dolgokat talán nem tanácsos a vizsgán utánam ismételni, de ezeket már tudja. Például nem hangsúlyoznám Trianonról azt az alaptételt, hogy egy béke akkor jó, ha maradéktalanul igazságtalan. "Igazságos" csak úgy tudna lenni, ha mindkét félnek kedvezne valamiben, de ezzel épp azt érné el, hogy mindketten elégedetlenek lesznek. Így csak egyikük. Ötven százalékkal kisebb esély egy újabb konfliktusra.
Utána disputa a mamájával. Őt felküldtük az emeletre. A mamája tíz éve volt a szeretőm. Épp, amikor őt megismertem. Talán sejti. Férj, feleség, három gyerek. Amikor annak idején rájuk néztem, a legkisebbről azonnal tudtam. "Ugye, nem mondod, hogy... ?" - kérdeztem az asszonyt. Nem mondta. Mint ahogy viszont... nos, ő mondta. A gyerekeknek ma is. Minden titok, ami egy családban munkálkodik, méreg, mondta épp neki két hete egy pszichológiai doktor és pszichológus felesége. De náluk sok méreg munkálkodik, ha nem is beszélnek róla. Most derű és nyugalom, állítja az ottani feleség. És a derű és nyugalom mögött... de az még odébb van. Kiderül vagy nem derül ki, micsoda. Ha nem derül ki, eszi a lelkeket tovább, legalábbis egy lelket biztosan. Szupertompává kell válni, hogy ne így legyen. Elájulni lélekben, és úgy maradni. Lelki kómába esni, éspedig nem éberbe. Nagy úr a bírvágy, a félelem a magánytól, a megszokás, szükség és makacsság. A ragaszkodás.
Ha kiderül...hát azt nem kívánom senkinek.
"Te miért maradtál itt?" - kérdeztem most. "És a férjed miért tűrte?" "Szerintem nem volt benne biztos." "Ott dugtunk a szomszéd szobában, és te nem voltál halk!" "Olyan, mint a strucc."
Feleségekkel nem szerettem soha lefeküdni. Ha már a férjük viseli őket, mint púpot a hátán, én ne legyek a másik púp. Voltak persze kivételek. Például egyik barátnőm nővére, aki a kisbabájuk születése előtt szeretkezett utoljára. Akkor kóstoltam felnőtt életemben először anyatejet. Másodjára... ezt nem fogom leírni. Nos, itt is megismertem a férjet, aki elpanaszolta, hogy nem tudja megdugni a feleségét, aki pedig igényelné a szeretkezést. "Ha így marad, el fogunk válni" - kesergett. Nem váltak el.
Mindig azt gondoltam, ismervén - jól ismervén - a tanítványom családját, hogy a férjet nem érdekli. Megvannak a külön útjai. Meg is voltak, de ma kiderült, hogy mégiscsak érdekli. Volt már róla szó, és nem akart válni. Akkor a három gyerek közül kettő nem volt hajlandó a feleség szeretőjéhez költözni. Ez pedig, így együtt, mint... majdnem, mint. Bár ebben a családban kevesebb a vallás, akarom mondani, a katolikus körítés. "Volt azonban egy kivétel" - mondta a feleség. "A legkisebb gyerekem apja. Ha szólt volna, azonnal mentem volna. Nagyon régen találkoztunk, nagyon messze is lakik, de ma is mennék. Gyerekkel együtt. A nagykorúak már nagykorúak, de a kicsi... ha tetszik neki, ha nem, vinném."
A másik feleség, a szerelmem - egykori szerelmem? - viszont visszament. "Háromnegyed rész oda, egynegyed rész ide", mosolygott a tanítványom anyja, aki különben ismeri őt. "Egynegyed rész a szerelemé. Kivéve, ha... nem, nem csak az, ha tragédia történik. Ne csodálkozz semmiféle változáson. Nem neked szól. Ő tényleg szeret. Függetlenül, mennyit ír neked most, és mennyit beszéltek. Most ezt a helyzetmintát követi. Ebbe éli bele magát. Akkor, amikor naponta száz üzenetet kaptál tőle, meg amazt. Ez nem érzésekről szól, csak a képzelt szituációhoz való alkalmazkodásról. Rajtad múlik. Hogy meddig tűröd. Meddig nem kezdesz párhuzamos történeteket. Ha rám hallgatsz, kezdj. Függetlenül, mi LEHET. Függetlenül, lesz-e valaha, akár talán holnap."
Egy kedves, bár soha nem látott barátom írta "Az utolsó" című, a "szakításunk" reggeléről szóló írásomról, amit neki is elküldtem: "A francba. Honnan tudod, mi van bennem, mi fáj nekem. Hogy ezt most kell küldened."
Emberek vagyunk, válaszoltam. Mindannyian emberek vagyunk, és mint ilyenek, valahol hasonlóak. Hasonló érzésekkel.
Ezért sincs új a nap alatt.
2014. 05. 12.