Krisztusnak négyszáz évre volt szüksége. Marxnak - ha a kezdetet a Kommunista Kiáltványtól számítjuk - mindössze hetvenre, de műve innét számítva nem is élt sokkal tovább. Mohamed tizenkét esztendővel Gábriel arkangyallal való találkozása után még menekül, Mekkából Jathribba, ami később a Medinat an-Nábi, Próféta Városa, azaz Medina nevet veszi fel. Még Tolkien is csak halála után lett népszerű, pedig ha valaki olvasmányos, könnyű és emészthető, az ő. Viszont arra kíváncsi lennék, hányan olvasták el a függeléket, amire legismertebb művének egész története alapozódik, és a harmadik kötet majd' egyharmadát teszi ki, vagy az olvasók közül hányan tudják, hogy a szépíráson kívül tizenöt mesterséges nyelvet alkotott, köztük A Gyűrűk Ura két teljesen kidolgozott tünde-nyelvét, a quenyát és sindarint, és maga a történet csak felszínes mese emezekhez képest? Maradandót nem lehet egyik napról a másikra létrehozni, csak kivételesen. A kivételektől eltekintve ez a főszabály. És gondolkodással kell kezdeni. Nem a gyakorlatról szóló gondolkodással, hanem az elméletről szóló gondolkodással. Nem társaságban, hanem egyedül. A gondolkodás, akár a szabadság, magányos dolog. Meg kell kérdőjelezni az alapokig menően mindent. Azt is, ami tetszik, azt is, ami nem tetszik. Si fallor, sum. Kételkedem, tehát vagyok, mondta Augustinus. Ezt egészítette ki Descartes a cogito, ergo sum, azaz gondolkodok, tehát vagyok következtetéssel. Ha ez megvan - úgy vélem, a Hikszosz-HMP esetében megvan -, vagy nagy vonalakban megvan, akkor a következő lépés még mindig nem a gyakorlat, hanem a másokkal való fogalomegyeztetés. Ameddig külön nyelvet beszélünk, nem fogjuk megérteni egymást. Márpedig ez minden eszmecsere alapja. A másik alapja az eszme, vagyis az elgondolás, lásd előbbiek.
Ha valaki lovat tart, a lótól kell tanulnia. Ha kutyát, akkor a kutyától. Ha működőképes társadalmat akar, akkor azoktól az emberi társadalmaktól, amelyek mindaddig, ameddig valaki azt nem gondolta, hogy ki tud találni jobbat, működtek. Ilyen értelemben az "elgondolás" annak az elgondolása, hogyan működÖTT, és nem annak, hogyan működHETNE. Erre tervezték meg szép világunkat, és még mindig nem akar működni. Az emberiség utóbbi négyszáz éve, amióta egymást érik a forradalmak, ellenforradalmak, krízisek, válságok, olyan, mint annak az embernek az élete, aki az eszére, és nem a tapasztalataira hagyatkozva akar táplálkozni. Nem fog tudni rendesen emészteni. Az öklendezések és okádások közti szünetben azzal lesz elfoglalva, hogy várja a következő öklendezést és okádást. Ha pedig elég cinikus, hozzáteszi, hogy "kérem, ez ennek a rendszernek a velejárója". De azt szemérmesen elhallgatja, hogy ez a rendszer egyáltalán nem az ember velejárója.
Nem kellenek hozzá sokan. Annyian csak, hogy egy szilárd közösség kialakuljon. Ha kicsi közösség, akkor kicsi közösség. Ha megáll a lábán, terjeszkedni is fog. És ha elfogynak az alternatívák, márpedig el fognak fogyni, ő marad egyedül a páston. Kell még valami: a látóhatár. Nem a 2014-es magyar választásokig terjedő látóhatár, hanem a befoghatatlanig terjedő. Ha ezek megvannak, akkor már csak konzekvenciára van szükség. Következetességre és türelemre. Legalább annyi türelemre, amennyi egy átlagos szabadkőművesben van. Mi nem vagyunk szabadkőművesek, sőt éppen ellenkezőleg, de tanulni, azt tudunk tőlük. Ha vannak, akik évszázadok óta, generációról generációra, következetesen képesek egy cél érdekében munkálkodni, legyen ez a cél bármilyen, akkor mi is képesek vagyunk. Különösen, ha tudjuk, hogy mindaz, ami az előbbieket segíti, előbb-utóbb hátráltatni fogja. Ehhez csak el kell érni a szakadék fenekét.
Folytatjuk.
2013. 01. 07.