Meghallgattam az őszödi beszédet. Elejétől a végéig. Eddig csak részleteket hallottam belőle, és már akkor azt gondoltam, amit ma méginkább gondolok. Kurva jó beszéd volt. Kurva jó beszéd. Mondom ezt úgy, hogy azt a világot, amit a szónok képvisel, minden világok legrosszabbikának tartom. Egy nagy tölcsérnek, ami félig már be is szippantott minket. Egészen meg csak azért nem, mert magunk vagyunk a balkáni sötétség, ami ez esetben szerencsének fogható fel. És úgy gondolom, hogy ezt a szónok nem tudja.
Ha már ilyesmire adtam a fejem, belehallgattam egyéb -ilyen-olyan- parlamenti felszólalásokba is. Egy süket majomcsorda, amelyik még a saját zsivaját sem képes meghallani, építő eszmecserét folytató tudósok gyülekezete hozzájuk képest. Bármelyik oldalról is legyen szó. Miféle beteg elme lehetett - fut át ilyenkor az emberen -, aki milliók életét helyezte egy efféle gyülekezet kezébe? Vagy inkább miféle beteg elméK? Nem, nem hiszem, hogy mindannyian ostobák. Azt sem hiszem, hogy mindannyian notórius hazudozók. Sokkal inkább valóság-közelinek gondolom azt a megállapítást, hogy egy-két ambiciózusabb kollégát kivéve, monomániás statiszták. Arthur Wellesleyt, azaz Wellington hercegét tizenhárom évvel a waterlooi csata után, 1828-ban Anglia miniszterelnökévé nevezték ki. Bár abból a régi, konzervatív generációból származott, mint a magát a rend oszlopának nevező, nála mindössze négy évvel fiatalabb másik herceg, az osztrák Klemens Lothar Wenzel von Metternich-Winneburg, I. Ferenc József későbbi tanácsadója, 1830-as lemondása után mégis a bukását okozó katolikus emancipáció és parlamenti reformok érdekében járt közben IV. Vilmos királynál. A parlamenti reform (Great Reform Act) lényege az ún. "rohadt kerületek", vagyis a nagy ipari körzetek választójogi egyenjogúsítása volt, amely nélkül Anglia a Wellington által nagyobbik rossznak tekintett forradalom szélére sodródott volna. "Uram, önnek most nagyon kell örülnie" - hajolt Wellingtonhoz az első reformparlamenti ülésen egy képviselő. "Nem, uram," - válaszolta Wellington- "még soha életemben nem láttam ennyi semmirekellő embert." Hát...
Szóval az őszödi beszéd. Meghallgattam utána három, azaz három Orbán-beszédet. Zongorázni lehet a különbséget. Zongorázni, pedig ha valaki, én aztán nem vagyok Gyurcsány-hívő. Viszont tisztelem a szent őrülteket, annak ellenére is, hogy úgy gondolom, a történelem legcsalókább folyójának a hajósai. A nem szent őrülteket meg sajnálnám, de csak akkor, ha már kényszerzubbony van rajtuk. Egyetlen megállapításom lenne a beszéddel kapcsolatban. Ugyanaz, ami az elmondója bukását is okozta végül: hogy az érzelmekre apellált. Lehet, a nem szent őrült ezt sokszorosan bebizonyította, én is leírtam egypárszor. Azt is leírtam, hogy az átlagembert ezek és jóformán csak ezek vezetik. De mindig hozzá is tettem, hogy ugyan az átlagembert tényleg az érzelmei irányítják, csakhogy ezek az érzelmek szinte napról napra változnak. Rendszerszinten nem lehet rájuk számítani. Rendszerszinten csak a rendszerre lehet számítani. És ha az ellene dolgozik az álmodoznak, sőt - előbb-utóbb látni fogjuk - az álmok álmodójának is, akkor politikai halott lesz belőle. Mi több, ha nincs szerencséje, és túl nagyot álmodott, akár valóságos halott is lehet.
2012.10.09.