(melléklet)
Szoros összefüggésben a megbocsátással. Ha valaki elkövet ellenem valamit, az (számomra) akkor sem bűn, ha a törvény büntetés kiszabását rendeli rá, hanem SÉRELEM. A büntetőjog is ekként nevez: sértett. Bűnt csak olyasvalaki bocsáthat meg, aki NEM sértett, például bíró vagy államfő. A "bűn" társadalmi kategória. A sérelem más. A sérelem egyéni kategória. (Sokszor) ugyanannak a tettnek egy másik nézete. A bűn a TÖRVÉNY sérelme.
A sérelemre azok a megállapítások vonatkoznak, amiket a megbocsátás tárgyalásakor tettünk. Van sérelem, ami megbocsátható, és van sérelem, ami nem megbocsátható. Nem azért nem megbocsátható, mert (adott esetben) nem akarjuk megbocsátani, hanem mert NEM LEHET megbocsátani. De az olyan mondatoknak, hogy "megbocsátom a bűnt, amit ellenem elkövettél", nincs semmi értelme. Azt a bűnt, amit MÁSOK ellen elkövettél, megbocsáthatom, ha mások erre felhatalmaznak, de az ellenem elkövetettet, MINT BŰNT, nem. Mint sérelmet már igen, ha.
Leveleztem ma valakivel, akiről kiderült, hogy prostituáltként kereste a kenyerét, ameddig (nagy valószínűséggel ennek következtében) meg nem betegedett. Svájcban műtöttek, írta még ezek előtt, és attól kezdve - a betegsége (nem nemi betegség) ismeretében - többet nem is kellett erről írnia, mert kitaláltam. Egy ezzel összefüggő bűncselekményéből kifolyólag ráadásul mind a betegség diagnosztizálása, mind kezelése börtönben történt. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy svájci börtönben, és nem magyar kórházban. - Még így is akarsz velem beszélgetni? - kérdezte. - Nekem nehéz olyat mondani, amitől a szék mellé ülnék - válaszoltam. - Miért ne?
Elképesztő vagy, írta vissza. Nem vagyok elképesztő. Ha bíró vagy államfő volnék, azt mondanám, hogy nincs olyan bűn, ami meg ne volna bocsátható. Sőt. Nincs olyan bűn, amit meg ne KELLENE bocsátani. "Ha", néz rám most az Olvasó. Nincs "ha". A "ha" már a kivitelezésre vonatkozik. Amiként a megbocsátás mikéntje is.
Mivel senki nem kért fel arra, hogy a társadalom nevében beszéljek, nem is fogok a társadalom nevében beszélni. Némelyek persze szeretnek, ahogy némelyek a bűnt és a sérelmet is keverik, de ettől még én nem fogok.
Amióta - nem sokszor - találkoztam vele, nem mondom, hogy nincs gonoszság. Le is írtam, hogy micsoda: az önmagáért való ártani akarás. A gonoszságok, mint a legegyértelműbb bűnök, éppúgy, mint a vitatható bűnök, ha bűnök, mindig valamiféle reménytelenségre vezethetők vissza. Más kifejezéssel kegyelem nélküli állapotra. Minél súlyosabbak, annál inkább. Csak meg kell érteni, és fel kell tárni. A legsúlyosabb bűnökig bezárólag. Nincs kivétel. Meg KELL próbálni. Ha kezelni szeretnénk a világot, akkor meg kell próbálni. És most nem csatolok vissza önmagunkhoz, pedig ezt is KELLENE. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy elég sok mindent elkövettem elég sok mindenki ellen. - Szerencsés? - ráncolja a homlokát az Olvasó. Szerencsés. Több szituációba tudom beleélni magam. Több reménytelennek tűnőbe. Több olyan helyzetbe, amit nem lehet visszafordítani. Amiből nem lehet jót kihozni. Ördögöt nem lehet. HISZEN EZ IS JÓ. Talán ez A jó.
Ezért törekszem arra, hogy alapból senkivel szemben se viseltessek előítélettel. (A prejudikálás a fentiek miatt eleve nem jön szóba.) AKKOR azt csinálta. Valamiért azt csinálta. És ha megint? Akkor megint. És újra? Akkor újra. Az ember gyarló. Én is gyarló vagyok. Még csak meg se kell bocsátanom. Hiszen nem az én kompetenciám.
Berlin eleste után Churchill megnézte a lerombolt német fővárost. A Reichstag romjai között egy gazdátlan Vaskeresztet pillantott meg.
Szerencsétlenek, mormolta maga elé.
2015. 04. 17.
Legújabb írások - A bűn 1-2-3 és majd jön a folytatás - mellé