A Corvin-köztől néhány méterre van egy fedett köztéri telefon. Oda rakom ki, ami már nem kell, de még ehető, ünnepeken mást is. Villámgyorsan eltűnik, írtam egyszer róla. Ma egy idősebb cigány asszony álldogált ott a - vélhetőleg - unokájával. Gondoltam, azért jött, amit tegnap kitettem, bár nem szokott ilyen sokáig megmaradni.
De nem. Tett bele.
----------------
A telefonfülke 2.
A telefonfülke
Ami nem is telefonfülke. Egy újságíró keresett meg ma azzal, hogy írna róla (máshol már megjelent, azt nem kérdezték, hogy lehet-e). Beszélgessünk. Ne nyilvánosan, kérte. Ha már ekkora port vert fel, akkor nyilvánosan, mondtam, de szívesen beszélgetek is vele, akár a helyszínen is. Eddig azt gondoltam, semmi jelentősége, de szimbolikus jelentősége mégis lehet.
A telefonfülke nem telefonfülke. Egy fedett fali, nyilvános telefonkészülék, alatta polcszerűséggel, amire rá lehet rakni ezt-azt. Helye Budapest, VIII. Vajdahunyad utca 32., egy játékbolt mellett, néhány méterre a Corvin Plazától. Rehabilitációs övezet, de a Vajdahunyad utca másik oldala, meg a folytatása még vegyes. Házaiban is, lakóiban is.
Amikor a HMP székhelye a környékre költözött - akkor finnyogtam tőle, de aztán rájöttem, ideális helyre került -, maximum szemét volt benne. Én kezdtem kirakni olyan dolgokat, amelyeket már nem ettem volna meg, ritkán ruhát. Tavaly Karácsonytól ünnepeken egy csomagot, egy-két sörrel, sütivel, csokival, és egyéb étellel. Általában annyi idő alatt eltűnik, ameddig a plázáig elérek. Volt, hogy pár lépést kellett csak megtennem. Visszanéztem, és már nem volt ott semmi, de ember se a környéken. Ha a Ganésa-szobrok (Ganapati, az elefántfejű hindu isten indiai szobrai) fel tudják szívni a tejet, gondoltam, akkor egy telefonfülke is művelhet csodákat. Hit kérdése.
Viccet félretéve, semmi különös. Itt sok szegény ember lakik még, az utcában van egy hajléktalanszálló, nagyjából szemben a józsefvárosi cigány önkormányzattal. Hogy a soványka sztorit folytassam, néhány hónap után már láttam a "fülkében" - legyen az egyszerűség kedvéért fülke - mást is, mint amit én tettem ki. Levest, ilyeneket. A szemetet ki szoktam takarítani belőle - aki ismer, az tudja, mekkora dolog ez tőlem -, és amit odarakok, azt becsomagolom. Nincs jelentősége. Ha valamit utálok, akkor az a porverés. A cigány nagymamát, aki valamit belerakott a fülkébe, a konditerembe menet tettem fel a Plázában, telefonról. Megörültem neki. És akkor most három dolgot, végezetül. Az elsőt már nagyjából elmondtam. Ennek a dolognak annyi a jelentősége, hogy a jó példa is ragadós. Ez volna a közhely. Pedig ezek a - többnyire szegény - emberek nem azért tesznek ki bármit a fülkébe, mert rájuk ragadt valami, ami addig nem volt bennük. Addig is bennük volt, csak nem fejezték ki. Ez csak egy lökés volt, semmi több. Annak a fordítottja, mint amit Orbán Viktor csinál a magyar néppel. Akiben szeretet van, szeretetet ad vissza, akiben gyűlölet, gyűlöletet. Utóbbit nem Orbán Viktor plántálta az emberekbe, ő csak előhívta. Ez a maximum. Jót is elő lehet hívni, rosszat is. Melyik mágusban mi lakozik. (És ezzel nem azt akarom mondani, hogy bennem jó lakozik, noha biztos az is. Én talán csak vezeklek. Bár, már a vezeklés vágya is jó.)
Ne tudja a bal kéz, hogy mit csinál a jobb. Ezeket a dolgokat nem jó nagydobra verni. Valamiért nem jó. Elvesz belőle. Értem én, most azért kell, hogy módosítsa az előítéleteket. De akiben eddig voltak, ezután is lesznek, akiben meg nem, azt nem kell megerősíteni. Nekem az anyai nagypapám zsidó volt, az anyai nagymamám szerb, az apai nagypapám magyar, az apai nagymamám német. Melyiket szeressem? Soha, senkit nem hallottam otthon a származása alapján elítélni. Más tekintetben egyetlen borzalomnak tűnik még most is a gyerekkorom, de voltak benne pozitív elemek. Kérdeztem már meg cigány eladónőtől nyáron, hogy hol barnult le ilyen szépen. Fel se merült bennem, hogy ez őt megsértheti, sőt az sem, hogy cigány. Ha az? Ha nem az? Még most sem fogom fel ezeket a dolgokat. Tudomásul veszem, hogy vannak, de nem fogom fel. A bűnöző az bűnöző, származásától függetlenül, a tisztességes ember meg tisztességes. Hogy ezt a telefonfülkés dolgot kiraktam, egyedül azért volt, mert ötvenkilenc év alatt megtanultam, hogy vannak, akiknek ez nem így természetes. Mélységes csodálkozásomra. A zsidó nagypapámról harmincéves koromban tudtam meg véletlenül, hogy zsidó volt. Sem ő nem emlegette, se senki körülöttem. Pedig, elég híres orvos lévén, ismerték elegen. És kivételesen hajlott orra is volt - az anyukámnak is -, bár én azt gondolom, hogy nem ettől jellegzetes egy zsidó arc, ha jellegzetes. Sokaknak nincs is. De hát a rómaiaknak is hajlott orra volt, a hüperboreus (északi, "árja") embernek - László András szerint, még egy barlangrajzot is mutatott róla - meg pláne. Nekem kifejezetten tetszik, lányban is. És még mindig nem a származás, vagy annak feltételezése ugrik be róla. Soha nem is az fog, hála Istennek.
A harmadik észrevétel csak annyi, hogy az is kegyelem - ateistáknak szerencse - , ha az ember jót tehet. Nem úgy működik, hogy csak keresni kell. Adódik. Tavaly feltettem egy hirdetést ide. Majdnem ezren osztották meg. Ingyen tanítok történelemből és magyarból, esetleg filozófiából, vallásfilozófiából, vagyis humán tárgyakból rászoruló gyerekeket. ÖTEN jelentkeztek, két vidéki hölgy, Leblanc Győző operaénekes lánya, Mónika, Dobrády Ákos, és a Soteria alapítvány. Az egyik vidéki hölgy nem tudta, hogy budapesti vagyok, a másik a könyvéhez gyűjtött anyagot. Mónika éjfélkor hívott, semmi kedvem nem volt vele beszélni, nem is vettem fel elsőre. Annyit megkérdeztem írásban, hogy mennyiben tekinthető ő hátrányos helyzetű kisgyermeknek. Semennyiben, válaszolta, de érdeklik a gondolataim, és szeretne tanulni. Hívjon másnap. Nem, ő aznap és akkor. Szó szót követett, végül letiltottam. Ákos egy nagyon kedves fiú, ő autodidakta módon - a munkája miatt (sem) tud egyetemre járni - kíván tovább művelődni, mondta. Itt találkoztunk, szemben a Corvin mozival. Rendben, de te sem vagy hátrányos helyzetű gyerek, mondtam. Nem is akarom ingyen, mosolygott. Jó, de mit kérjek érte? Pénzt nem, tehát marad valamiféle barter. Aztán elvitte őt is a Vak Dudás, gondolom, az élet, a vőlegénység és az éneklés. Még párszor jelentkezett, hogy majd, aztán nem lett belőle semmi.
A Soteriának van egy klubja a harmadik kerületben, pszichés betegeknek. Majdnem egy évig jártam oda keddenként, aztán valahogy sok lett nekik. Páran akarták, páran nem, mert, mondták, nehezen értik meg - én mindig tanítani is szeretnék, ha már ott vagyok, szórakoztatónak meg akad más is -, nem visznek magukkal semmit haza belőle, végül megszüntettük. Pedig eleinte tömve volt a terem, elég sokáig. Ember tervez, Isten végez. Talán így többet tudok használni, hogy több időm jut az írásra.
Nem is hinné, kedves Olvasó, hogy ha feltett szándéka is egy koldusnak adni valamit, néha milyen nehéz koldust találni. Még a szokott helyeiken is. Fogadja ajándékként.
2015. 06. 22.