„A jámborak jó cselekedetei Isten kegyeltjeinek a rossz cselekedetei.” (Niffari)
Irwin Gilbert Shamforoff orosz zsidó emigránsok gyermekeként New York Bronx nevű városrészében született 1913-ban. A második világháborúban az európai hadszíntéren harcolt. Négy évvel a háború befejeződése után megírta élete főművét „Oroszlánkölykök” címmel. Akkor már jó ideje nem Shamforoffnak hívták. Ma is Irwin Shaw-ként ismeri a világ, nevét Brooklynba költözésük után változtatta meg, hogy megpróbálja elkerülni azt a sorsot, ami regénye egyik főszereplőjének, Noah Ackermannak jutott osztályrészül.
A könyv cselekménye 1938-ban, egy amerikai diáklány, Margaret Freemantle tiroli téli vakációjával indul. A bűbájos osztrák hegyi panzió gazdasszonyának fia szilveszter éjszakáján bemászik a szobájába, és megpróbálja megerőszakolni. Egy helybéli síoktató, a regény másik főszereplője (a harmadik Margaret későbbi barátja, a szintén amerikai Michael Whitacre lesz), Christian Dienstl menti meg. Visszaemlékezve a nemzetiszocialista párt himnuszává tett Horst Wessel Lied éjféli eléneklésére, a lány megkérdi tőle, hogy a panziósné fia náci-e? „Igen”, válaszolja a síoktató. „És ön?” „Természetesen én is náci vagyok. De ő rossz náci.”
Az ezerkilencszáztizes években egy német fiatalember naplóírásba kezdett. Beteges és rövidlátó alkatától eltekintve boldog gyermekkora volt: az egyetlen megaláztatást számára Herr Haggenmöller testnevelés-órái jelentették. „A legjámborabb bárányka volt, akit csak elképzelni lehet” – emlékezett róla egykori általános iskolai osztálytársa, George Hallgarten történész. A fiatalember rendszeresen járt templomba, a karácsonyi szünet alatt egy vak akadémikusnak olvasott fel, kenyérrel és süteménnyel látott el egy szegény asszonyt, bécsi árvagyerekek számára szervezett jótékonysági esteket és sajnálkozott a francia hadifoglyokkal szembeni brutális bánásmód miatt. Mindezeket gondosan feljegyezte naplójába.
Húsz év múlva a fiatalember, akit az általa oly sokszor emlegetett Gondviselés gyengeségre predesztinált, a keménység apostolává, újabb tíz év múlva milliók gyilkosává vált. Herr Haggenmüller pedagógiája kitörölhetetlen nyomot hagyott az SS Reichsführer, Heinrich Himmler lelkében. Parancsára már az SS-tagok kiképzésénél is éles lőszert használtak, ami átlagosan tíz százalékos veszteséghez vezetett, még a harctéri bevetés előtt. Kersten, Himmler masszőre mesélt el egy Göringgel folytatott beszélgetést. Göring az éleslőszer-gyakorlatokkal kapcsolatban halálosan komoly arccal ezt mondta Himmlernek: „Kedves Himmler, én is ezt akarom bevezetni a Luftwaffénál. Már el is készíttettem egy bátorságpróba-parancsot, ott vár az asztalomon aláírásra.” Himmler érdeklődésére, hogy miből áll a próba, Göring azt felelte: „Nagyon egyszerű, egy kis korrektúra az ejtőernyős ugrásoknál. Kétszer ugrunk ernyővel, harmadjára nélküle.”
„Elvtársad neked a tambovi szürke farkas” – mondták a szovjet államvédelmisek a letartóztatottnak, ha az véletlenül „elvtárs”-nak szólította őket. Tambov környékén 1921-ben parasztfelkelés tört ki a bolsevik uralom ellen. A felkelést egy akkor huszonöt éves, szintén paraszti sorból származó fiatal tiszt, bizonyos Georgij Konsztantyinovics Zsukov verte le. A Vörös Zászló Érdemrendet kapta érte, két év múlva pedig már ezredparancsnokká lépett elő. Az emberi élet semmibevétele mint oroszba („nasz mnogo” – „vagyunk elegen”) és mint bolsevikba is mélyen beleégett. Zsukov megjelenését a fronton még a saját közkatonák előtt is titkolták. Feljegyezték egy Eisenhowerrel folytatott beszélgetését az aknamezők megtisztításáról. „Jók ezek az aknamentesítő harckocsik,” – mondta Zsukov – „de én mégis azt gondolom, hogy az aknamező úgy tisztítható meg legeredményesebben, ha áthajtjuk rajta a gyalogságot.”
Marsalltársai sem voltak sokkal különbek nála. 1944. december 4. éjjelén megkezdődött Malinovszkij Budapestet ostromló 46. hadseregének átkelése a jeges Dunán. Tomka Emil alezredes, a védők egyike nem akart hinni a szemének: „Mikor délelőtt az északi körletbe mentem, páratlan látvány tárult elém: saját tüzérségünk szakadatlanul lőtte a Szinya tanyával szemben lévő orosz átkelési helyet. Ismételten német zuhanóbombázók is segítettek. Terstyánszki három aknavetője szintén lőtt ide. Nem csak rohamcsónakok, hanem egy gőzkomp is szállította a csapatokat. Az egyik német légibomba telibe találta az éppen zsúfolásig teli rakodótagot. Ez menten elsüllyedt. De rövidre rá a töltés mögül új tagot toltak ki, az átkelés tovább folyt. A legszörnyűbb az volt, hogy az innenső parton a töltés még a németek kezén volt, és onnan géppuskával lőtték a partraszállókat, akiknek csak kis százaléka maradhatott életben, és ezek is több méter mély vízben, illetve sárban kerestek fedezéket az egyébként sűrűn benőtt ártérben. Mellettem egy huszár ezt látva odaszólt hozzám: - Alezredes úr kérem, ha ezek saját embereikkel így bánnak, mit csinálhatnak az ellenségükkel?” Az átkelő csapatok, ameddig a védők lőszerhiány miatt vissza nem vonultak, száz százalékos veszteséget szenvedtek.
Ameddig a hadiszerencse meg nem fordult, az SS-be csak feddhetetlen előélettel lehetett jelentkezni. Az öltözőszekrényeket, melyeket a hadseregben lakattal zártak, az SS-nél kötelező volt nyitva tartani. Himmler a legcsekélyebb közrend elleni kihágást sem tűrte. Sofőrjét, aki 1939 elején egy motorkerékpárossal koccant, még az ügy kivizsgálása előtt hat hétre elzáratta, majd a vétkesség megállapítása után elbocsáttatta. „Erkölcsi jogunk és kötelességünk” – magyarázta 1942. július 17. estéjén Auschwitzban, egy holland zsidókból álló transzport elgázosításának megtekintését követő bajtársi borozgatáson – „népünkkel szemben, hogy megöljük a népet, amely meg akart minket ölni. De arra nincs jogunk, hogy egy szőrmét, egy órát, egy márkát vagy akár csak egy cigarettát eltegyünk.”
Christian Dienstl és Heinrich Himmler nem az emberi, hanem a náci erkölcs szerint volt jó, ahogy Zsukov vagy Malinovszkij sem az emberi, hanem a bolsevik erkölcs szerint. Ha fordítva lett volna, ugyanolyan rossz nácik és bolsevikok lettek volna, mint a náci erkölcsök ellen is vétő panziósfiú Irwin Shaw regényében. Azoknak viszont, akik a nemzetiszocializmust vagy a kommunizmust elszenvedik, a jó náci a rossz náci, a jó bolsevik a rossz bolsevik.
Még az előző Fidesz-éra alatt olvastam egy cikket. Sokra nem emlékszem belőle, csak egy mondatra. Apuka oktatja parkban szaladgáló gyermekét: „a polgár nem lép fűre”. A polgár csak tojást, utcaköveket, Molotov-koktélt hajigál és autókat gyújtogat, középületeket ostromol és átkokat szór mindenkire, aki nem azt mondja, amit hallani szeretne. Az nem a mi polgármesterünk, nem a mi utcánk, nem a mi rendőrségünk, nem a mi autónk, nem a mi televíziónk, azok nem a mi embereink, igazolja magát maga előtt. Az mindaddig a harc földje, ameddig a mi földünk nem lesz. Dar al-harb, ameddig dar al-iszlámmá, az iszlám földjévé nem tesszük, mondaná egy muzulmán.
Sokáig nem értettem az ókori Róma patrónus-kliens (patronus-cliens) rendszerét. Az eredetileg patrícius pártfogó jogi védelmet nyújtott pártfogoltjának, aki mindezért politikailag és gazdaságilag támogatta. Ezt a kapcsolatot – már csak ilyen a múlt és jelen viszonyainak még a szavak szintjén való egybeesése is - a fides, vagyis szerződéses hűség erősítette meg. A patrónus-kliens rendszer nem csak elfogadott, hanem a római élet egyik alappillére volt, olyannyira, hogy például ifjabb Plinius levelei egyikében hosszan sérelmezi pártfogoltjai mellőzését. A császárkorban ez a viszony egyre inkább osztogatássá és adakozássá változott, kezdve a cirkusztól és kenyértől, egészen a polgárjog osztogatásáig. A császár volt a patrónus, és a római polgárok a kliensei. Ahogy nőtt a kliensek száma, úgy csökkent a viszony értéke: az egykori városállam birodalommá alakulásával kezdetét vette a hanyatlás.
A patrónus-kliens viszony egy valóságos és szoros kiscsoporti kapcsolat alapja volt. Valóságos, mert átlátható, olyan, mint egy futballcsapat törzsszurkolói tábora, egy pártsejt, polgári kör, frakció, azonos gondolkodásúak baráti társasága, egy gyülekezet, vagy akár egy szakkör. A kiscsoporthoz tartozás mindig szorosabb köteléket jelent, mint a nagyobb csoporthoz való tartozás, amelynek a kiscsoport része. A nemzeti gondolkodásúak is mindenekelőtt a nemzeti gondolkodásúakhoz tartózónak érzik magukat, az emberiség jóakarói az emberiség jóakaróihoz, és így tovább. Messze nem mindegy azonban, hogy mi a csoporthoz tartozás alapja. Egy akvarista nem akarja, hogy mindenki akvarista legyen, míg ugyanez egy náciról vagy kommunistáról nem mondható el. Az összes (vagy az elérhető legtöbb)ember irányításának kizárólagos jogát, a másként gondolkodók beolvasztását vagy kiirtását csak egy eszme képviselője akarja. Ismét Weöres Sándort idézem, ismét A teljesség felé-t: „Írmagját se tűrd magadban semmiféle társadalomjavító szándéknak. Mert minden elvont közösség ködkép; és aki a ködben rohangál, előbb-utóbb elevent tipor.” Hogy ez az eszme Adolf Hitler Mein Kampf-ján, Karl Marx A tőké-jén, a Tórán vagy éppenséggel az Újszövetségen nyugszik, tökéletesen mindegy. A valóságnak csak egyetlen szeletét képezheti le, egyetlen nézetét adhatja, ezért attól a pillanattól kezdve, hogy kiterjesztésére az első kísérlet megtörténik, tragédiákon és végül a bukáson kívül semmi más nem várható.
Adtunk volna most a szarnak egy pofont, és ellentmondtunk volna annak a gondolkodásnak, aminek a végeredménye e világ (és benne Magyarország) tendenciájával való szembeszállás (obsisto) és az annak való véget vetés (sepelio) elhatározása? Egyáltalán nem. Az emberi gondolkodás alaptulajdonsága, hogy – képletesen – felfelé irányul és felülről lefelé hat. Még a tapasztalatok rendszerezéséhez sem nélkülözheti az elméletet. Ez a – képletes – „fent” azonban éppen úgy nem egy konkrétum, ahogy a kínai tien vagy japán ten sem egy isteni személyt vagy csoportot jelent, hanem az eget (a japán császár – ten-no – neve magyarul: az Ég Fia).
Pocsék kommunista, de még pocsékabb náci lennék. Pocsék liberális, pocsék polgár, pocsék katolikus. Beismerem, hogy pocsék református vagyok.
Engedetlen szolgája minden világi és egyházi elképzelésnek.
2011. 04. 19.