Mandula lányomat megállították pár napja a Deák-téren. Fiatalokkal készítettek mini televíziós riportokat arról, mik a terveik, és mit tesznek ennek érdekében. Spanyolul tanul, mondta. Nade miért? Egyrészt olyan gimnáziumi tagozatra jár, másrészt, legalábbis egy ideig, ki szeretne menni. És miért szeretne kimenni? - érdeklődött tovább a riporter. Mert nem szeret itt élni. Miért nem szeret itt élni? Mert nem szereti az itteni embereket. (A Youtube-ra is fel fogják rakni a riportot, ha megtalálja, kiposztolom.)
Hogy miért nem szereti az itteni embereket, a kis tizennégy éves fejével, már külön megér egy misét. Az is, hogy vajon az itteni emberek szerethetőség szempontjából különböznek-e a külföldi emberektől? Természetesen nem különböznek. Se pro, se kontra. De hát ő még csak egy helyen járt, Svájcban, ott is csak egy hétig volt, mint vendég. Vendégnek minden szép, és semmit nem érez meg abból, amit a helybéliek. Pláne, ha a vendég még fiatal. Akkor sem, ha olyan helyre kerül, ahol azonnal befogadják. Akkor sem, ha jobb körülmények közé csöppen. Akkor sem, ha szerelmes lesz, akkor sem, ha már eleve kitüntetettként kezelik, és kitüntetetti körülményeket biztosítanak a számára. Wernher von Braun valószínűleg ugyanúgy legalábbis kedvelte Amerikát, mint a Sztálingrádból a Frunze Katonai Akadémia professzori székébe ültetett Paulus tábornok a Szovjetuniót.
De mi a helyzet a bennszülöttekkel? Hiszen Mandi bennszülött, még ha fiatal bennszülött is. Mivel nem tudnak kiegyezni? Az emberekkel, ahogy a riportban mondta? Dehisz az emberek tükrök! Biztosan sokan látták azt a filmecskét, amelyen egy férfi egyszercsak elkezdett a fásult utasokkal teli metrókocsiban nevetni. Nem telt bele öt perc, és mindenki nevetett. Nem kellett hozzá gegparádé, mégis nevetett. CSAK EL KELLETT VALAKINEK KEZDENI.
Itt vagyunk ebben a - sokak nézőpontjából - rettenetes országban. Egy rettenetes világban, ahol a nagy többség rettenetes körülmények között él. A rettenetes világ - bár ez a lényeg - az előbb említett sokakhoz csak közvetve ér el, tehát nem érdekli őket. Őket a saját környezetük, tágabban a saját országuk érdekli, az is csak annyiban, hogy legalább reményt tudjon nyújtani a túlélésükhöz. Remény helyett viszont csak illúziókat kapnak.
Van, aki beéri az illúziókkal. Elég sokan beérik - még most - velük, bár egyre kevesebben. Még mindig azt hiszik, hogy a róka ravasz, az őzike egy kedves kis állat, a szarvas nemes, a sas méltóságteljes. Pedig, ha csak egy falatnyi Brehmet vagy néhány sornyi vadászbeszámolót olvasnának, rájönnének, hogy a róka nem ravaszabb, mint a ragadozók általában, az őzike, különösen az őzbak (leginkább menstruáló) nőkre kifejezetten életveszélyes, a szarvas egy végtelenül unalmas állat, aki üres perceit azzal tölti el az erdőben, hogy a nálánál kisebb teremtményeket rugdossa, a sas meg még a tyúknál - akit Brehm különben egész nagyra tart - is ostobább. Mindez addig tart, ameddig a valóság akkorát nem rúg beléjük, hogy azt már nem tudják nem észrevenni. Hogy maradjak az őzike-példánál, ameddig egy árnyas, zöldlombú erdőben andalogva nem találkoznak egy édes, pettyes kis őzgidával, aki rájuk néz, és azt mondja nekik - Tom Wolfot plagizálva - egy néger bika hangján, hogy "menj te innét a jó kurva anyádba".
Egy rettenetes országban rettenetesek az emberek. Vagy fordítva van? Mandi látta jól? Rettenetes embereknek rettenetes országa van? De azt már tisztáztuk, hogy az emberek vagy mindenütt rettenetesek, vagy sehol. Ha pedig az országok, noha valamiképp ugyanazon rettenetes világ - rettenetes KOR - részei, tagadhatatlanul, ha csak nüanszokban is, de mégis különböznek egymástól, amit persze Mandi vendégként nem tud megítélni, akkor az emberek sem lehetnek mindenütt rettenetesek, tehát sehol nem azok. Ha pedig sehol nem azok, akkor miért nem egyformák? Azért, mert más a HOZZÁÁLLÁSUK. Mitől más a hozzáállásuk? Attól, hogy VALAKI EGYSZER PÉLDÁT MUTATOTT. Felismert valamit. Azt, hogy SEMMI MÁS NEM KÖT MEG, MINT SAJÁT TEHETETLENSÉGÜNK. Fenyeget, de nem köt meg. Csak el kell kezdeni.
Ezért tartom nagyon nagyra a Kétfarkú Kutyát. Ezért nem szabad nekünk (NEKÜNK) úgy beszélni, mint a "politikusoknak". Ezért lehet - KELL - mindent kimondani. Ezért örülök annak, hogy se szponzor, se "hivatalos" politikai háttér nincs mögöttünk. És addig jó, ameddig nem is lesz.
Rettenetes embereknek rettenetes országa van. Nem, de: RETTENETESEN VISELKEDŐ embereknek rettenetes az országa is. Semmiből nem lesz semmi. Mit is énekelt Menyus, azaz Menyhárt Jenő jó harminc esztendővel ezelőtt? A HELYZETNEK NINCS SEMMI OKA, HOGY MEGVÁLTOZZON MAGÁTÓL. Mi a kulcs? Hogy valakinek egyszer el kell kezdeni.
Valakinek el kell kezdeni nevetni. Saját helyzetének groteszkségén. Saját groteszkségén. Saját tehetetlenségének a groteszkségén.
Nekünk. Nekem. (El is kezdtük. Ezért írom azokat, amiket írok. Ezért...de ne kiabáljuk el.)
Tudjátok, mit? Értse mindenki egyes szám első személyben.
2013. 09. 29.