"Nekem is kommunista a lelkem. Tudom hogy ez így első olvasatban eléggé paradoxonnak tűnik, pedig ez így van" - szólt hozzá a Cipőről írtakhoz egy kedves barátom. Meg royalista és anarchista is, tette hozzá később.
Korunk Gyemjan Bednije, Nyári Zsolt is felrakott egy József Attila képet idézettel nekem a facebookra, ezt legnagyobb sajnálatomra - még a sajátjaim se igen férnek el itt - kénytelen voltam eltüntetni, de szorgosan érkeznek a hozzászólásokról az értesítések. Nem fogom elolvasni őket, mert nem szeretnék a rétestésztanyújtás bűnébe esni, és azt már rég megígértem, hogy én nem kotnyeleskedem mások lapjába. Ír, amit ír, annak, akinek akarja, és aki elolvassa. (Gyemjan Bednij - Szegény Gyemjan, az orosz írók, de a forradalmárok is sokszor választottak "beszélő" neveket, például Gorkij Keserű-t jelent - Sztálin háziköltője volt, még Vaszilij Akszjonov, a Moszkvai történet és Moszkva-kva-kva írója is beleszőtte meséibe. Futtatásában, hogy is mondjam...khm, nem a tehetség játszotta a főszerepet.) A legjobban soha nem az zavart, hogy valaki más véleményen volt, mint én. A legjobban két dolog zavart: az ostobaság és a tudatlanság. Tehetségtelenséget nem írok, mert az szorgalommal nem kiküszöbölhető. Viszont még a legostobább ember is pallérozhatja magát, ha akarja, és akkor kevésbé lesz ostoba. Vagy kereshet valamit, amiben sikeres, és a többit hagyhatja nyugodtan a fenébe. Mindenkinek - ismétlem: mindenkinek - megadatott a lehetőség a továbblépésre, csak fel kell ismerni. Még a magatehetetlen, ágyban fekvő betegnek is, ha tudatánál van. Nincs olyan dolog kerek e világon, amit ne fordíthatnánk saját javunkra. Ha nekem nem hisz a kedves Olvasó, mélyedjen bele kicsit a budo, a japán harcművészet alapjaiba. Minden, de minden fegyverré válhat annak a kezében, aki igazán akarja. Még egy újságpapíros is. Az akaratot azonban senki más nem adhatja, csak saját magunk.
Noshát, minden tisztelettel a barátom felé, megpróbálom értelmezni az általa írottakat. Nem egészen úgy, ahogy szánta, inkább úgy, ahogy lehet. Nekem az jutott az általa írottakról eszembe, mintha azt mondanám, hogy egyszerre van jelen bennem a pokol és a menny, a rend és a káosz. És ez valószínűleg tökéletesen megfelel a valóságnak. Egyszerre van jelen bennünk az idealista, a realista, a megváltó, a kárhoztató, a teremtő, a pusztító, a szellem és az anyag, a lélek és a test. Nem ezek vagyunk, hanem ezek vannak bennünk. Ezek vannak abban a bábban, amelyet azonosíthatunk is magunkkal, ez esetben magunk válunk játékokká, meg meg is haladhatjuk, ez esetben játszhatunk vele minden következmény nélkül. Kommunista is lehetek - sőt csak úgy lehetek - idealista mivoltomban. Ennek is van azonban két vetülete. A felszínesebb az, amikor azt mondom, hogy "milyen jó volna, ha minden ember képessége szerint dolgozhatna és szükséglete szerint részesedhetne a javakból". Miért felszínes? Mert csak jól hangzik, más nincs mögötte. Megtetszett. "Míg Spanyolhonban elnyomott csak van, / mi harcolunk az igazságért, az igazságért, / mi harcolunk a szabadságért, a szabadságért" (egy réges-régi Don Quijote előadásból). Mindössze az kellene hozzá, hogy mindenki csak addig akarjon nyújtózni, ameddig a takarója ér, és annyi energiát áldozzon a közösségre, amennyije csak van. Meddig ér, mennyije van? Az akarásról nem is beszélve. Már ott vagyunk a tudatformálásnál, és az erőszaknál, amennyiben ez belátással nem megy. Már ott vagyunk a történelemnél. A másik vetület az isteninek álcázott démoni vetület. Aminek az a következménye, hogy a felszabadítás nevében felemelem - nem a körülményeiket javítom - azokat, akik erre alkalmatlanok, és lenyomom azokat, akik alkalmasak. Pelikán elvtársból nem igazgatót kell faragni, hanem emberi körülményeket kell neki biztosítani, és meghagyni gátőr mivoltában. Pelikán elvtárs kivételesen maga sem akart mást, de a világ nem Pelikán elvtársakkal, hanem Bástya elvtársakkal van tele. A végeredmény egy önmagából kifordult, ténylegesen elnyomó, torz társadalom.
Én azt válaszoltam, hogy kommunista soha nem voltam, csak lázadó. És az most is vagyok. De a lázadásom nem abban nyilvánul meg, hogy olyan helyet szeretnék elfoglalni, ami nem az én helyem, vagy egy olyan társadalmat szeretnék létrehozni, amely az ÉN fejemben ideálisnak TŰNIK. Éppen nem abban. Az én lázadásom azt jelenti, hogy minden embernek vissza szeretném adni azt a helyet, ahol embernek érezheti magát, minden tekintetben. És e "minden tekintetben"-ben az első helyen - nem elfeledkezve a második helyről - a szellemi értelemben vett emberi lét áll. Mindaz, amit nem lehet a kenyérre kenni, mégsem lehet nélkülük emberi életet élni. De most sem jól fogalmaztam. Nem a helyet szeretném visszaadni, mert én csak remélhetem, hogy oda kerül mindenki, ahova való, hanem a lehetőséget, hogy oda kerüljön. A többi, lásd az előző előtti bekezdésben írottakat, az ő és senki más dolga.
Az én lázadásom...hogy is írta Julius Evola? Lázadás a modern világ ellen. A modern világ összeomlásához én ugyan nem kellek, de ahhoz, ami UTÁNA lehet, talán.
És UTÁNA nem kommunizmus lesz. Lehet, hogy lesz még valami a történelemben, amit így fognak hívni, de az már korántsem az lesz, amiről Marx, Engels, Lenin vagy horribile dictu Sztálin álmodott. Az sem, ami végül megvalósult. Mondjuk, pszeudo-kommunizmus. Vagy inkább pszeudo-szocializmus. Kis ideig. És reméljük, minél kevesebb áldozattal. Bár e világ nem efelé tendál.
2013. 03. 21.