A pappal indult. Reggel, a lépcsőházban a szokásos alkoholszag. Az emeleten lakik egy idős néni, nem mozdult már régóta ki a lakásából. Az ajtaja tárva-nyitva, néha ki-bejár rajta egy testes, középkorú úr, gondolom, a fia, egyben az alkoholszag gazdája. Most nem látom, csak érzem. Megáll a lift, és kiszáll belőle egy szintén középkorú úr, anorákban, csak az ingéből látni, hogy katolikus pap. Dicsértessék, köszön, és eltűnik a néni lakásában. Az ajtó halkan becsukódik mögötte, és az őszi tavasz felett érzett öröm mögött is.
Közvetlenül előttem harmincas, kreolbőrű nő - cigány, na, de a kedves Olvasó tudja, hogy én aztán minden vagyok, csak rasszista nem - igyekszik a pláza aljában levő CBA üzletbe, öt-hatéves forma kislánnyal és egy baba nélküli babakocsival. Ekkora gyereknek? Alighogy a babakocsi beér az eladótérbe, megszólal a riasztó. Nem törődik vele senki. Őr nincs a közelben, és különben is BEFELÉ tartott. A riasztó akkor is szól, amikor elveszek egy kosarat. Az utánam jövő vásárló gyanakodva kezd el nézegetni...engem.
Két rendezvényt tartottunk hét végén, mesélte a galériatulajdonos, akivel dolgom volt. Egyszerre. Egy fideszest és egy emeszpéset. Ugyanabban a kiállító-labirintusban - 2000 nm -, és csak egy láthatatlan demarkációs vonal választotta el őket egymástól. Aggódtunk, hogy mi sül ki ebből, de nem lett semmi. A többségnek fogalma sem volt a másik csoportról, néhányan viszont ismerték egymást. Azok szépen eladomázgattak a senki földjén.
A kilencvenes években, a Srí Lanka-i polgárháború idején mindkét fél Izraelbe küldte kiképzésre az elit alakulatait. Egy moszados mesélte, hogy egymás melletti barakkokban szállásolták el, és ugyanazon a pályán gyakorlatoztatták őket. Nemegyszer megtörtént, hogy két szomszédos sávban, egymással szemben futottak a Tamil Tigrisek és a kormánykatonák. Egyikük se tudta, ki kicsoda. Valamiféle rokonságot azért érezhettek, mert néhányan mindig átintegettek egymásnak.
Amikor megy az ember, gondolkozik. Nem biztos, hogy mindenki, de én igen. Már csak azért is, mert a napi menéspenzumomat egy-másfél óra alatt tudom le, békávézás helyett. Van időm rá. Miközben mentem a Margit hídtól majdnem a Petőfi hídig, eszembe jutott egy poszt a facebookon. "Jézus érted is imádkozik." Jézus Isten egyik személye. Ameddig ember volt, kétségkívül imádkozott. De most nem ember. Egy az Istennel. Isten. És Isten Istenhez IMÁDKOZIK? Ott ül a mindenható Atyaistennek jobbján, ahonnét eljövendő lesz ítélni eleveneket és holtakat. "A sínen egy vonat jön, / én állok ablakaiban, / és én fekszem az útjába, / egy ember, ki többfele van..." Isten, aki többfele van, és ez mindenütt tanítható már. Jó, nem mindenütt, de a világ nagy részén. "Megleltem, íme hazámat / s nevemet hibátlanul. / Hogy hány hét is a világ, / a jó pap holtig tanul..."
És mi, magunk papjai is holtig tanulunk. De mit?
Örömöt, mondta valaki, már jóval később. Mindenekelőtt, Luciliusom, írta Seneca is, tanulj meg örülni. Hogy a dézsában, ahol Nero császár utasítására felvágta az ereit, tudott-e még, már soha nem fogja elmondani nekünk. Százkilencven centi magas, fekete hajú, és kurva jól néz ki, mesélte egy nagyon régi ismerősöm az új barátjáról az esti rendezvényen. - Karbantartó? - kérdeztem én. Az, mosolygott. Ostoba. Ő az én szőke nőm, bár pasi.
Három embert ismerek, akinek esze van, mondta a húga. Az egyik te vagy, nézett rám, a másik te, nézett a nővérére. - És ki a harmadik? - Én.
Az ember negyven évre van kalibrálva. A többi biztonsági rátartás. Egy zebra élhetne húsz évig, mégis átlagban három jut neki a szavannán. Ameddig meg nem eszik, hírből sem ismeri a gyengeséget vagy a betegséget. Az elefánt, aminek rajtunk és néhány elefántvadászatra specializálódott oroszlánfalkán kívül nincs természetes ellensége, önszabályozó. Amikor az utolsó, általában hatodik garnitúra - két pár - őrlőfogát elveszti, éhen hal.
Negyven éves kor után még van körülbelül két évtizednyi laufunk, de aztán jön...nem betegségek jönnek. A betegségek következmények. A fokozódó szétesés jön. Egyszerre mind több és több minden. Szélmalomharcot vívunk. De még ez sem baj. Isten leveszi a vállunkról a vágyak egy részét. Úgyis reménytelen. Felrakja helyettük azt, amit mindenki szeretne elkerülni. Felrakja a nyilvánvaló szenvedést. Amiből vagy a pokol kerekedik ki, vagy...nem a mennyország, hanem a harmónia. Ha viszont a mennyország a harmónia, akkor a pokol a diszharmónia. Szavak, mondta ezekre az este az egyik lány. Szavak, átélés nélkül. Pedig nem. Vannak olyan szavaim, amelyek valóban átélés nélküliek, megsejtések, poénok, öntudatlan ráérzések, ha jók, ha meg rosszak, akkor egyszerűen rosszak. Mindig igyekszem visszapörgetni magamban a kijelentéseimet, és megnézni, fedésben vannak-e a tapasztalatokkal. Ha tapasztalatok nincsenek, akkor az érzéseimmel. Elég az, ha el tudom képzelni. Ha fajsúlyosnak érzem. Ha mindenen elkezdenék gondolkodni, egy erőltetett, élvezhetetlen, és életidegen szótömeg jöhetne csak ki belőlem, annyi módosítással, hogy a végén az egészet a szemétbe kellene vágnom. Mennyi ebben a hitelesség? Nem mindegy? Egy szál hegedű, egy pohár vörösbor, nekem a hangulata is elég, meleg nyári este. Nagyon szép életünk volt, mondta a volt főnököm-barátom, vagy húsz éve, a szerelme temetésén, aki két héttel azelőtt kapott tüdőembóliát mellette az ágyban.
Pedig ő még meg se halt. Akkor töltötte be a negyvenötöt.
2014. 11. 08.