Ameddig Őszödön nyaraltam, a parókia maga volt a puritán egyszerűség. Fürdőszoba nem volt, angolvécé nem volt, bár a budi már bent volt a házban. Mosakodni lavórban lehetett, de ez engem, mindig nyár lévén, amikor ott laktam, egyáltalán nem zavart. Ott volt a Balaton, és különben is gyerek voltam még. A fiúgyerekek (és a lánygyerekek nagy része) nem tisztaságmániásak. Mosógép mintha lett volna (hűtő biztosan), bár erre nem mernék megesküdni. Az efféle tárgyak már akkor sem tartoztak a figyelmem epicentrumába. Ha jobban belegondolok, és segítségül hívom a logikát, inkább nem volt, mert folyóvíz egészen biztosan nem volt. A vizet a kútról hoztuk, vödörben, amely vödör a konyhában állt a lavórok mellett. Vödörben mertük aztán ki egy setét éjszakán - ne tudja már a szomszédság, mit csinálunk - a pöcegödör tartalmát is, és hordtuk a szőlőtőkék tövébe trágyának.
Az állatokat senki sem babusgatta. A kutyát - amikor már volt, egyébként az is puli lett - sem, a macskákat végképp nem, a többi állat meg tojást és húst adott, és kész. A megszületett kismacskákat vagy légpuskával fejbe lőtték a fiúk, vagy földhöz vágták őket. A nyulakat először leütötték, aztán véreztették ki, és nyúzták meg. Kacsát a tarkójánál vágtak, csirkét - ebben sokszor kellett segédkezni nekem is - a nyakánál. (Néhol tuskón, fejszével csapják le a fejét, itt nem így csinálták.) A nyúlvágás a lelkész dolga volt, minden egyéb a feleségéé. Disznóvágást szerencsére nem láttam, csak évekkel később, a vágóhídon (egyik ügyfelünk a Budapesti Húsipari Vállalat volt). Rosszul írtam, mint oly sokszor: disznóvágást nem láttam, de szerencsétlenségemre évekkel később a vágóhídon igen. Miért javítottam ki magamat? Azért, mert, ha eltekintünk a széplelkek fanyalgásától, itt az állat az volt, aminek a természet rendelte. Senki nem kínozta őket, de senki nem is antropomorfizálta. A vágóhíd, az más volt. Ott már akadtak szadisták is, szép számmal. A vágásra terelt disznókat lángvágóval égették, a hátsó lábuknál felakasztott, rosszul leszúrt, visító még élőket már elkezdték feldolgozni. Nem részletezem, kímélendő az Olvasó gyomrát.
Szó nincs semmiféle fejlődésről, mondja a hagyomány. Visszafejlődésről van szó. Most nem térünk ki rá, hogy ez igaz-e, vagy nem, mennyiben igaz, vagy mennyiben nem igaz (én nem szeretek olyan kifejezéseket használni, mint például a "fejlődés" - ha tehetem, "változás"-t mondok), mindössze érzékeltetni szeretnék VALAMIT. Valamit, ami más volt az én gyerekkoromban, és más most. És az Olvasóra hagyom az értékelést.
Kifejezetten apróságokról van szó. Vagyis nem kifejezetten apróságokról, mert az "apróságok" valójában nagyon sokszor nem apróságok, hanem lényeges dolgok kicsiben való visszatükröződései. Csak formailag apróságok. Ha 1966-ban bement valaki egy üzletbe, akkor az eladó úgy fogadta, hogy "tessék parancsolni". Nem telt bele tíz év, és már azt mondta, ha egyáltalán mondott valamit, hogy "tessék kérni". Szó nincs róla, hogy a vevő "úgy általában" szolgának tartotta volna az eladót, vagy az eladó urának a vevőt. Illetve annak tartották egymást, de mintegy hallgatólagosan MEGEGYEZVE, és CSAK ABBAN A SZITUÁCIÓBAN. Még a nyelv is ezt fejezi ki: "kiszolgálni". Valahogy ez csodálatosképpen megmaradt, de ki tudja, meddig?
Miért jut pont ez az eszembe az őszödi parókiáról? Azért, mert ott a dolgok még többé-kevésbé a helyükön voltak. A feleség nem tartotta sem megalázónak, sem rabságnak a házimunkát, gyereknevelést, a férj (noha a falusi értelmiségi elit tagja volt, amit a megszólítása - "nagytiszteletű úr" - is tükrözött) a fizikai munkát, a halálból, legyen emberé vagy állaté, nem csináltak nagy ügyet, elfogadták, mint a természet rendjét. "Hát én is beleestem a télbe" - ahogy Fekete István (természetes gondolkodás tekintetében őt csak ajánlani tudom a kedves Olvasónak) írja egy novellájában. Ennyi. Kevesebb volt a széplélek, és kevesebb a mondvacsinált probléma.
Ameddig Balatonőszödre nem kerültem, hetente legalább egyszer végighánytam az éjszakát. Senki nem tudta, miért - vagy nem akarta tudni -, én most már tudom, akkor elég volt maga az élmény. Pedig nem voltam falánk, sőt. Reggelire kaptam mondjuk egy zsemlét, lekvárt, vajat, két lágytojást és kakaót. Tízóraira egy szendvicset, aztán valamiféle ebédet a házban működő bisztróféléből (a nagymamám bejzlinek hívta). Uzsonnára egy kakaót és egy lekváros buktát, majd vagy rántottát, vagy sajtos tésztát, vagy sertéskarajt zöldborsóval, vagy sült karfiolt tejföllel, esetleg spárgát, sonkával, illetve valami hideget. Semmi különös. Jó, meg kellett ennem ("addig innen fel nem kelsz"), különösen az ebédet, de ez máshol is előfordult. Ma talán már örülnek neki, ha megmarad, akkor nem örültek. Mindenesetre, ha megláttam a lavórt és törülközőt a nagypapám ágya alatt (mindig megpróbálta megjósolni, és, lásd a következő félmondatot, mindig igaza is lett), már émelyegni kezdtem.
Mihelyt kiszabadultam otthonról, és egy szigorúan hierarchikus, de átlátható, érthető és felfogható módon szabályozott, természetes közegben találtam magam, mindez egyik pillanatról a másikra megszűnt. Az étel is természetes volt (bár akkoriban a nagyüzemi is utolérhetetlenül természetesebb volt a mai nagyüzeminél), bizonyára ez is hozzájárult, de csak mint egy mozaik egyetlen darabkája. Maga a légkör volt teljesen más. Lehetett ott mindent enni a húsos szalonnától a kerti zöldpaprikáig és paradicsomig, háztáji rántott csirkétől a házi fagylaltig és sütemények - micsoda sütemények! - garmadájáig. Nem kellett, hanem LEHETETT. Nem jól mondom: bizonyos, az élethez nélkülözhetetlen dolgokat kellett, a többit lehetett. De amit kellett, sem volt teher OTT. (A fagylalt ugyanúgy háznál készült, mint a pálinka. Utóbbit egy kiszuperált permetezőben párolták, előbbit egy dézsába helyezett fémhengerben készítették. Meg kellett csinálni az alapmasszát, beleönteni a tartályba, a tartály és dézsa fala közti űrt meg kellett tölteni sós jéggel. A hengerben volt egy lapát, azt kellett egy karral forgatni, hogy a megfagyott masszát lekaparja a belső falról. Tulajdonképpen ízesített havat csináltunk. Ez a fagylalt.)
Ennyit számít a RENDSZER, kedves Olvasó. A dolgoknak - hányszor megtárgyaltuk már! - nincs "objektív" nézetük. És ez az emberi közösségekre is vonatkozik. Ugyanaz a cselekedet emitt "jó", amott "rossz". Ha egy közösségben nyomorultul érezzük magunkat, az azért és csak azért lehetséges, mert nem vagyunk összhangban vele. (Ha már maga a közösség sincs összhangban önmagával, akkor nagy baj van. Ennek vagyunk tanúi napjaink Magyarországán.)
Akkor két dolgot tehetünk: megpróbáljuk a közösség értékrendjét megváltoztatni, vagy megpróbálunk megszökni. Nekem az a szerencse jutott osztályrészemül, hogy öt éven keresztül legalább két hónapra megszökhettem. Utána megszöktem végleg, de ehhez négy további évre volt szükségem.
Eltelt majdnem negyven esztendő. Nem csendesen, de eltelt. Aztán ott álltam megint, egy újabb választás előtt. De megszökni már nem volt kedvem.
Az őszödi parókia megvan még, de más lakja. Az egykori tábori lelkész meghalt, a felesége is. Új parókiát meg már se időm, se türelmem találni.
Így aztán -
2013.11.10.