Nem kedves. Elkezdtem a facebookon beszélgetni tegnapelőtt valakivel. Vagy azelőtt, vagy tegnap, nekem már összefolynak a napok, amióta három-négykor fekszem (a felkelés időpontja irreleváns). Márpedig jó régóta három-négykor fekszem. Évekig fél kettőkor, hajszálpontosan, aztán elcsúszott. A négy azért nekem már késő, mert nem szeretem a hajnali világosságot, csak akkor, ha csinálni kell valamit. Akkor szeretem, mert előttem a nap, mint Émile Ajar előtt volt az élet. Például pörölyfejű cápákat szívesen mentem nézni az Indiai óceán közepén hajnalban. Akkorra jóllaknak.
Persze, hogy lánnyal. Nem írom le a korkülönbséget, mert nekem is soknak tűnik. De ez esetben nem számít. Még azért az unokám nem lehetne (a nagypapaság nem fekszik, bár remélem, hogy mivel a legnagyobb gyerekem is csak tizenhét, az még odébb van, bár.. ha most megjelenik egy javakorabeli szenesember, és azt kiáltja, hogy "apám"...). Van, amikor számít, most úgy tűnik, nem. És már régen is mondtam, hogy nem vagyok gerontofil. Nem szükségszerű, hogy hetvenéves koromban a hatvankilenc éves nők tetsszenek. Bár itt most másról van szó. Másról is.
Senki nem jó, csak egy, az Isten. Lukács, de mintha más evangélista is írta volna, most nincs kedvem utánanézni. Lukács biztosan. Hja, ő orvos volt. Csak tudta. A jó emberről mindig Sade márki jut az eszembe és a Justine (avagy az erény meghurcoltatása). Amikor egy lányt néhány briganti megtámad az erdőben de valahogy sikerül elmenekülnie. Egy kolostor mellett vezet el az útja, ahová betér, hogy hálát adjon Istennek. Majd ott, a szent helyen nem kevesebb, mint három szerzetes erőszakolja meg. Vagy az, akinek az udvarán két ember hajtja éjjel-nappal a malmát, egyikük a legjobb barátja, másikuk, aki megmentette az életét. Ki a jó, polgártársak? Aki úgy tesz? Nem, az csak a magát vallásosként megélő (nem véletlen a fogalmazás) ember. Patyomkin-falunk tipikus lakója. A következő írás címe "A bűn" lesz, ott majd részletesen. Szóval, ki a jó? Csak nem az, aki NEKÜNK segít? Csak nem az, kedves barátaim?
Ez a lány nem kedves. Tizennyolc éves koromban világgá szaladtam volna tőle. Tesztel. Ő azt mondja, én tesztelem, de ő is tesztel. Én csak... minden akcióm reakció, szoktam régen mondani. És ha az övé is? Akkor megint előállott egy paradoxon. Tyúk és tojás. Most Zappa jutott az eszembe és a Sharon Tate-gyilkossággal (Charles Manson) végződött hippikorszak. Gyűlöletbe csapott át, gondolta Zappa, mert túlhajszolták a szeretetet. Mi volna, ha ugyanezt csinálnánk a gyűlölettel? Meg is tett mindent érte. "Disznók" - ha nem így szólította meg a közönségét, akkor beteg volt. Minden koncerten jelen volt a műzsiráfja, amelynek a fenekéből tejszínhab csorgott az első sorokban ülőkre. És mégsem lett belőle szeretet. Talán, mert nem volt következetes. A magánéletében nem gyakorolta. Meg is halt idő előtt, prosztatarákban.
Én se vagyok kedves. Nem is akarok kedves lenni. Azzal senki nem érne semmit. De rosszul mondom. Ez a lány azzal kedves, hogy nem kedves. Mi a kedvesség? Egy gyűjtőfogalom. Kedvesnek sok mindennel lehet lenni. Például figyelmességgel. A másikra való odafigyeléssel. A legtöbb, amit mi, mint "világ" produkálhatunk, hogy segítjük embertársaink önmagukra eszmélését. Így vagy úgy. De ezt ámítással nem lehetséges. Szókimondással annál inkább. Haragudni fognak, mondja most a nyájas Olvasó. Igen, többnyire haragszanak az ilyesmiért.
És?
2014. 06. 30.