Egy kedves Olvasó megrótt, hogy "a miniszterelnök iránti ellenszenved az általában briliáns írásaid most kissé elhomályosítja". Hogy miként képes egy MOSTANI írás MOST elhomályosítani - nem lehet tőle elolvasni? zavarossá válik tőle? érthetetlenné? romlik a minősége? - azokat, amelyeket RÉGEBBEN vetettem papírra, ő tudja. Butulok, gondolja, mármint nem ő butul, hanem én. Hiába, a kor. Csakhát, ha valamit megtanultam ennyi év alatt, akkor ezek egyike az, hogy semmit nem szabad kritika nélkül és azonnal elfogadni. Azokat az állításokat a legkevésbé, amelyek magától értetődőnek LÁTSZANAK. Például amivel az említett kedves Olvasó a levelét kezdi, hogy tudniillik - a miniszterelnöknek - "az a DOLGA, hogy vészhelyzetben ott legyen a gáton". Hát nem az a dolga. Az ő dolga az, hogy szervezzen. Hogy a megfelelő embereket állítsa a megfelelő posztokra. Hányszor leírtam már, hogy sem a miniszterelnöknek, sem - prezidenciális rendszerekben - az államfőnek nem kell ezermesternek lennie! Mint ahogy egy vállalat HR-esének sem kell. Mert a miniszterelnök végső soron ez: a Minisztertanács HR-ese, magyarul személyzetise. Az államfő - az IGAZI államfő - persze más, de most nem róla van szó.
Ha tehát a miniszterelnök jól végzi a DOLGÁT, akkor még az árvizek ELŐTT minden meg van téve, ami a megelőzés érdekében megtehető, amikor pedig mégis megtörténik a baj, a legjobb kezekben van az elhárítás irányítása. NEM a miniszterelnök kezében, hanem a megfelelő szakemberek kezében. Ettől persze semmi sem akadályozza meg őt, hogy részt vegyen a védekezésben, csak..."hogy a te alamizsnád titkon legyen; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet érte nyilván". Nem a nép, kedves Olvasó, és nem is a hálás utókor. A miniszterelnök a gáton nem miniszterelnök, hanem éppolyan, kötelességét teljesítő állampolgár, mint mindenki, aki ott van. Sőt, még inkább, mert - ha eltekintünk a báb-köztársasági elnök hivatalos meghatározásától - Ő KÉPVISELI A KÖZÖSSÉGET. Ott lenni tehát nem az ő dolga, hanem az ő KÖTELESSÉGE. Azért pedig, hogy valaki a kötelességét teljesíti, nem jár dicséret. Legfeljebb azért, ha JÓL teljesíti, ami nem azt jelenti, hogy ott fontoskodik, fényképezteti magát, nyilatkozik, és beleüti az orrát más dolgába, hanem például azt, hogy több homokzsákot rak, mint mások. Érvényessé - őszintévé - pedig akkor válik, ha minderről egyetlen árva sor nem jelenik meg sehol.
Ha még nem írtam volna le: semmiféle személyes ellenszenvet nem táplálok a miniszterelnök iránt. Már csak azért sem táplálhatok, mert nem ismerem személyesen. Mindaz, amit tudok róla, ugyanolyan menedzselt információ, mint amit a legtöbb más dologról tudok. És ha személyesen ismerném, akkor se ismerném. Akkor mondjuk, hogy "ismerünk" valakit, amikor tapasztaltuk a viselkedését pár szituációban, és ezeket összesítjük. PÁR SZITUÁCIÓBAN, ismétlem. Nem az összesben, mert az összesben - lévén számuk végtelen - nem is lehetséges. Még csak nem is túl sokban, főleg és általában nem extrém szituációkban. Szóval nem ismerem a miniszterelnököt, még csak pár szituációban sem tapasztaltam személyesen a viselkedését, nem beszéltem vele sohasem, tehát ellenszenvet sem táplálhatok IRÁNTA. Az a kép, ami bennem Róla él, nem Őróla él bennem, hanem arról az emberről, akiről hallottam-olvastam, és akinek néhány - megrendezett - közszereplését volt alkalmam látni. Ha tehát bármivel kapcsolatban bírálom, az csak nagyon felületesen szólhat Neki, az embernek. Hozzá is teszem általában, hogy "így képzelem". Sokkal inkább annak szól, AMIT KÉPVISEL, és AHOGY TAPASZTALOM, HOGY KÉPVISELI. Ha nem volna miniszterelnök, a teljhatalom valószínűsíthető aspiránsa, legfeljebb nem vennék tudomást róla. Kizárnám az életemből, ha nem tetszik. De ezt így nem tehetem.
Egy - különösen tehetséggel megáldott - EGY SZEMÉLY ÁLTAL irányított állam mindig sikeresebb, mintha a döntéseket viták és huzavonák előznék meg. Még csak a hibás döntések száma sem lesz magasabb. Sőt: a testületi döntések többségi alapon születnek, a többség pedig LEFELÉ nivellál. Ezért mondják, hogy az amerikaiak mindig megtalálják a helyes választ - az elnöknek korántsincs teljhatalma, és az elképzeléseit rengeteg akadályon kell átvernie -, miután az összes többit kipróbálták. Lecsökken a reakcióidő, megnő a határozottság, kevesebb a skrupulus. Sokkal több a meglepetés mások számára - ezt is meg meri tenni? -, és amíg azok hápognak, elő lehet készíteni az újabb meglepetéseket. Ameddig egy tömeges erőemelő felemeli az egyik kezét, a könnyű küzdősportoló hatszor körülfutja és hatszor megüti. Több lehetősége van ugyanakkor a BLÖFFNEK is. Ha jók a megérzések, ez sokszor bejön. Bejött Mussolininek egy darabig - elég, ha az Olvasó csak a hatalomátvételre, a marcia su Roma-ra gondol -, Hitlernek pontosan egy évtizedig, bejött Sztálinnak, de bejött előttük Napóleonnak, Szaddám Husszeinnek, Kadhafinak, bejön mindmáig az észak-koreai vezetésnek. A blöffel az a baj, hogy nem a pozícióból indul ki, hanem az ellenfélből. Én például nem tudok sakkozni, de nagyon hamar felismerem az ellenfél hibáit. Felismerem, amit ők nem ismernek fel. Például Hitler - igazából Erich von Manstein (1942-től) tábornagy, a Führer az ő elképzelését karolta fel - így ismerte fel Franciaország legyőzésének kulcsát, az ardenneki támadást. Hosszabb távon azonban a blöff hatástalan, sőt megvan az a veszélye, hogy állandósul.
Szóval az egyszemélyi vezetés a múlt és a jövő, de NEM ÍGY, AHOGY NÁLUNK KÖRVONALAZÓDNI LÁTSZIK. A múlt azt a tapasztalatot hagyta ránk, hogy egyrészt jellem szerint, másrészt képzettség szerint, harmadrész képességek szerint, negyedrészt tényleges teljesítmény szerint SZŰRNI KELL. A jövő - szintén a múltból - azt teszi hozzá, hogy a csúcson "elvarrott" hatalom szinte szükségszerűen nem csak visszaélésekre ad alkalmat, hanem azokat a tulajdonságokat is tompítja, sokszor kioltja, amelyek a hatalom megfelelő (a köz érdekében végzett) gyakorlásához elengedhetetlenül szükségesek. Ön-túlértékelésre, elvakultságra, rögeszmékre, csőlátásra, basáskodásra, érzéketlenségre, egyszóval zsarnokoskodásra hajlamosít. Köztársaságban nincs zsarnok, ezért írtam zsarnokoskodást. Köztársaságban DIKTÁTOR van, NEGATÍV értelemben (van ugyanis a szónak POZITÍV értelme is). Mindezt tetézi a pártrendszer. Az, hogy a diktátor mögött EGY BIZONYOS pártnak kell állnia. Nem pártnak "úgy általában", hanem EGY BIZONYOS pártnak, ami hatalomra segíti és hatalomban tartja. A köldökzsinóron keresztül áramlik a diktátor felé a hatalom, a párt felé az anyagi javak. Személyi kérdésekben lehetséges, hogy a diktátornak teljhatalma van, de pártjától nem szabadulhat akkor sem, ha - mégoly ésszerű, akár nemzetmentő - elképzeléseit MÁSOKKAL (más párttal) keresztül tudná vinni.
Mit lehet tenni, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon? Nem elvarrni a hatalom csúcsát, személyes, intézményi és állampolgári ellenőrzést állítani, ugyanakkor - hivatala, vagyona, sőt szabadsága kockáztatása mellett - meghagyni a legfelsőbb vezető döntési szabadságát. Más szóval, a lehető legnagyobb, de áthághatatlan mozgásterében saját felelősségére dönthet, amit legfeljebb az őt ellenőrző személyes döntésével lehet megvétózni.
Pártokra támaszkodva, de nem pártokkal feloldhatatlan szimbiózisban.
2013. 06. 11.