Hagyjuk a cameronozást. Egyvalami látszik belőle: a brit lélek és társadalom nem ismerete. Semmi jelentősége, hogy Cameron mit mondott a kulisszák előtt. Annak pedig, hogy miért jött Magyarországra, nyolcszázhatvanhét oka lehet, amit nem kötnek a hallgatóság orrára. Az is tökéletesen mindegy, mivel magyarázzák az elemzők. Az ő dolguk az, hogy elemezzenek. Ezért kapják a fizetésüket, pontosabban, hogy - a médiában - azon a színvonalon elemezzenek, amit az átlagember megért. Azokkal a panelekkel, körülbelül olyan mélységben, hogy "jól odabokszolt neki". Az ettől eltérő színvonalú elemzéseket pedig szintén nem kötik az úri közönség orrára. De többet is mondok: magának David Cameronnak sincs semmi jelentősége.
Henryk Sienkiewicz: Sivatagon és vadonban című regénye a tizenkilencedik század végi Szudánban kezdődik, a Mahdi felkelése idején. Egy úgynevezett ifjúsági könyv, tíz éves korom körül én is olvastam, és odavoltam tőle. Van benne háború, izgalom, oroszlán, elefánt, nagy kutya, beduinok, minden, ami gyermek-szem-szájnak ingere. Muhammad Ahmad ibn Abdallah a szudáni Dongola mellett született muszlim vallási vezető volt, aki magát Mahdiként, Messiásként aposztrofálta, és ezt el is hitték neki. 1882-ben dzsihádot hirdetett az egyiptomiak és britek ellen. Egyiptom formálisan az Oszmán Birodalom része - alkirálysága - volt, gyakorlatilag kvázi független állam, amely egy évtizeddel a felkelés előtt elfoglalta Szudánt. Sajnálatos módon azonban éppen Egyiptomban épült a Szuezi-csatorna, éppen akkortájt (1869. november 16-án adták át), és ez nem tett jót az államkincstárnak. Itt jöttek be a képbe az európaiak, mindenekelőtt a britek és a franciák, később - véletlenül pontosan a Mahdi-felkelés évében - a csatorna teljesen brit ellenőrzés alá került. És így jöhetett létre az a furcsa helyzet, hogy az egyiptomi Szudán brit főkormányzót kapott, török titulussal: Charles George Gordon brit tábornokot/török pasát. A Mahdi csapatai, miután egy tízezres brit sereget is megvertek, 1885. januárjában elfoglalták az akkori fővárost, Kartúmot. Gordon tábornokot megölték, fejét a városfalra tűzték. Az új főváros Omdurmán lett, ahol a Mahdi fél évvel később meghalt. Hogy miben, az rejtély, de minket most nem is érdekel. Ha a Messiás meg is halt, műve, a létrejött Omdurmáni Kalifátus, amely még további tizennégy évig regnált, élt és virult. A történet 1899. november 24-én az Umm Diwaykarat mellett Lord Horatio Herbert Kitchener tábornok/szirdár csapataival vívott utolsó csatában ért véget a kalifa, Abdallahi ibn Muhammad halálával. Ha összeszámolták, az egész TIZENHÉT esztendőbe került, mialatt a Mahdi katonái több ezres létszámú, ellenük küldött seregekkel számoltak le, legyőzték Etiópiát, és magát Egyiptomot is fenyegették. (Kitchenerrel ezután legközelebb az első világháború toborzóplakátjain lehetett találkozni, amit vélhetően nem kis részben hosszú, dús, imponáló bajszának köszönhetett, más érdemi katonai tevékenységét e konfliktusban nem jegyezték fel.) Ismerős Önöknek ennek az egésznek legalább a kezdete valahonnan a jelenből?
A brit lélek sokáig türelmes. Tétovázónak, bizonytalannak és legyőzhetőnek tűnik. De aztán -
A müncheni egyezmény aláírása (1938. szeptember 30.) után egy másik miniszterelnök, Neville Chamberlain, kezében lobogtatva a dokumentumot, a londoni repülőtéren diadalmasan jelentette be: "...Újból tanácskoztam Hitler kancellárral és itt van az irat, amelyen az ő névaláírása és az enyém látható... becsületes békét hozok." Egy akkor bukottnak számító politikus nem így látta: "Ön a háború és becstelenség között választhatott. A becstelenséget választotta, és megkapja a háborút", mondta, s valóban, nem telt bele egy év, és Nagy-Britannia hadban állott. Újabb esztendőre se volt szükség, hogy már ne Chamberlain legyen a miniszterelnök. Utódját Winston Churchillnek hívták. Ő volt az a bukott politikus, aki két évvel azelőtt szembe mert szállni az általános örömködéssel.
Tudják, e vonatkozásban mire emlékeztet Nagy-Britannia, sőt gyermeke, az Amerikai Egyesült Államok is? Az ókori Rómára, különös tekintettel a köztársaság (Res Publica Romana) korára. Ha béke volt, vagy nem volt nagy gáz, megengedték maguknak a ma valamiféle arisztokratikus ókori demokráciának nevezhető luxust, a pártok csatározását, a körülményességet, diplomáciai megoldások keresését, a kiegyezésre való hajlamot. Ha viszont nagy gáz volt, összezártak. Ha még nagyobb gáz volt, dictatort választottak. Az első háromszáz év alatt nyolcvanöt (!) alkalommal volt nagy gáz, ez nem nyolcvanöt dictatort jelentett ugyan, mert többen többször is betöltötték ezt a tisztséget, de nem sokkal kevesebbet. Aztán Róma megerősödött, meggazdagodott, és százhúsz (!!) évig nem volt dictator. Már mindenki azt gondolta, amit sokan ma is gondolnak, hogy mégis működik ez az egész, de Krisztus előtt 82-re bebizonyosodott, hogy mégsem. Hiába mentette meg Gaius Marius a germánoktól Rómát, az eufória nem sokáig tartott. Az államkincstár kiürült, és totális csőd fenyegetett volna, ha nem élesztik fel a már holtnak hitt intézményt. Lucius Cornelius Sulla ideig-óráig még rendbe tudta tenni a dolgokat, de aztán jött Gaius Juilius Caesar, és a köztársaság kiszenvedett. Nem azért szenvedett ki, mert gonosz emberek összeesküdtek ellene, hanem azért, mert életképtelennek bizonyult.
Engem sokszor félre szoktak érteni. Legutóbb egy hölgy, aki ha olvasná ezt, véleményében megerősödne, mire ehhez a részhez érne. Hiszen éppen azt mondom most, hogy az angol parlamentáris demokrácia nem járható út azzal szemben, amire mondjuk Magyarország most rátérni igyekszik! Hát sajnos, nem ezt mondom. Bár az én nyelvem is megbotlott, mert Nagy-Britannia (az Egyesült Királyság) tartalmilag demokrácia ugyan, de formálisan MONARCHIA. Nem is parlamentáris demokráciának nevezik, hanem parlamentáris monarchiának, bár ettől még demokrácia. Mint monarchia azonban alapjaiban különbözik azoktól a patriarchális diktatúráktól, amelyek többek között Közép- és Kelet-Európában kialakulóban vannak, illetve kialakultak, mint demokrácia pedig szintén alapjaiban különbözik azoktól a demokráciáktól, amelyeknek az említett diktatúrák mondják magukat. Az Amerikai Egyesült Államokat pedig már a kezdetektől a Római Köztársaság mintájára hozták létre. Tud-e egy angol miniszterelnök (van-e rá lehetősége) diktátorként kormányozni? Alkalomadtán tud. Egy amerikai elnök is. Nem azért tud, mert senkinek nincs lehetősége ellentmondani neki, hanem azért tud, mert mind az angolok, mind az amerikaiak összezárnak a bajban, és megengedik neki. És tudják, mi még az érdekes? Az, hogy ilyenkor az az ember, akire szükség van, MEGJELENIK. Mit gondolnak, hasonló esetben mi történne az orbáni Magyarországon? Ugyanaz, mint a horthysta-szálasista Magyarországon történt. Ugyanaz, mint a hitleri Németországban történt. Maradna a diktátor, akkor is, ha tökéletesen alkalmatlan a feladatára, az ország pedig ereje végéig harcolna, majd legázolnák. Úgy, ahogy olvashatják a történelemkönyvekben. Próbáljanak megérteni: nem az egyszemélyi hatalomkoncentrációval van baj, mert az az elkerülhetetlen jövő, hanem a személy KIVÁLASZTÁSÁNAK A MÓDJÁVAL, valamint az ELLENŐRZÉS HIÁNYÁVAL. El tudják képzelni a mai Magyarországon, ami 1939. szeptember elején az angol alsóházban lejátszódott? Egy képviselő odasétált a még mindig vonakodó Chamberlainhoz, megveregette a vállát, és azt mondta neki: "Nincs mit tenni, öregfiú. Sajnos, hadat kell üzenni." És azt el tudják képzelni, ami nyolc hónappal később történt, szintén az angol alsóházban? Felállt egy másik képviselő, és ezt mondta a kormánynak: "Túl sokáig ültetek itt ahhoz, hogy valami jót is tegyetek. Távozzatok, Isten segedelmével." Másnaptól Winston Churchill volt Nagy Britannia miniszterelnöke. De azt ugye, végképp nem tudják elképzelni, hogy egy GYŐZTES háborút megvívó miniszterelnököt, dicsősége teljében, a háború utáni első választáson NE VÁLASSZANAK ÚJRA? Pedig ez is megesett, szintén Angliában. Ha majd megint bajban leszünk, gondolhatták az angolok, megint jön valaki, aki a sarkára áll. Most egy ideig elég a háborúból.
Ezért nem kell félniük attól, hogy Orbán Viktor Magyarországa legújabb szövetségesét Nagy-Britanniának fogják hívni. Attól sem kell félniük, hogy ha valóban fenyegetné Európa biztonságát, az az angol miniszterelnök, aki valóban lepaktálna vele, a helyén maradna. Hagyják békén David Cameront. Csináljon, amit akar, és barátkozzon azzal, akivel akar.
Bízzanak az angolszászokban. Ha semmi más nem lenne is a javukra írható, az, hogy nem hajlanak meg diktátumok előtt, mindenképpen.
2016. 01. 08.