Miért nem írok politikát, kérdezte privátim egy barátom ma, amikor az Erőss-ügyben is annyi, de annyi politika van. Most megválaszolom. Valóban tartottam egy kis szünetet. Ugyanis... Egyfelől elmondtam mindent, amit ezen a szinten el lehet mondani. Aki megértette, megértette, aki nem, az nem. Másfelől semmi érdekes nem történik benne. Ami történik, régi történetek hitvány utánzata. Tanulmányozásra ajánlom például Tokugava Iejaszu sógun életét. Tokugava Báthory István erdélyi fejedelem és Ivan Groznij, azaz Rettegett Iván orosz cár - Báthory ellenfele a lengyel királyságért -, Angliai (I.) Erzsébet, kisebb részben I. (Nagy) Szulejmán oszmán szultán kortársa volt. Nemesi - szamuráj - sorból származott, ellentétben elődjével, a paraszti származású Tojotomi Hidejosival, a taikóval (ma taikó alatt általában egy japán dobfajtát értenek). A taikó katonai diktátor volt, a sógun a (báb) császár által kinevezett legnagyobb daimjó (földesúr - hűbérúr, bár nem európai értelemben), a daimjók feje. Nos, Tokugava Iejaszu kezdetben a taikó ellenfele volt, de később kiegyezett vele. A taikó parancsára régi birtokait otthagyva átvette egy legyőzött daimjó birtokát, távol az akkori fővárostól, Kiotótól. Teljesen újjászervezte katonai gépezetét. Ezután annak haláláig a taikó alárendeltjeként és szövetségeseként működött és harcolt. A taikó halála után szinte naponta hangsúlyozta, hogy nem kíván sem az örökébe lépni, sem a taikó kiskorú fiát (az Örököst) megakadályozni nagykorúsága elérése után az uralkodásban. A sógunátusnak a gondolatát is elutasítja. Kiegyezésre törekszik a világ többi részével, nem csak Kínával, hanem a nemrég megjelent európaiakkal is. A keresztény - jezsuita - misszionáriusoknak még katedrális építését is engedélyezte. Ez utóbbihoz tudnivaló, hogy a Kínával való kereskedelmet a tizenhatodik század végén - tizenhetedik század elején a portugálok és spanyolok tartották a kezükben. Ha ők nincsenek, nincs a kimonók alapanyagául szolgáló selyem, nincs sok más iparcikk és nyersanyag. Tengerálló (vitorlás) hajóik az angolok megérkezéséig csak a déli barbároknak (nanbanoknak, ahogy a délről érkező portugálokat és spanyolokat hívták) voltak. A japán (evezős-vitorlás) hajók partmenti közlekedésre voltak csak alkalmasak (viszont az európai gályákkal ellentétben nem rabok hajtották őket, hanem szabad parasztok, sőt szamurájok is). Ágyúkat a japánok nem használtak, muskétákat csak elvétve.
Nos, ahogy a kedves Olvasó bizonyára kitalálta, Tokugava végül pontosan az ellenkezőjét tette mindannak, mint amit hangoztatott. Az 1600. október 21-i szekigaharai csatában legyőzte az ellene szövetkezett daimjókat (százhatvanezer ember küzdött meg itt, negyvenezrük fej nélkül köszöntötte a másnapot). A legyőzöttek birtokait újraosztotta szövetségesei között (persze saját magáról sem feledkezett meg). A daimjók adományaiból élő - csak formálisan államfő - császárt még dúsabb ajándékokkal kenyerezte le. A csatamezőről megmenekülő egyik riválisa még mozgósított ellene. Tokugava szövetségeseinek négyszer akkora hadereje és az ő serege ezután egy teljes hónapig nézett farkasszemet egymással, majd a - leendő - sógun kiegyezett ellenfelével. A néhai taikó özvegyét és fiát birtokuk megnyirbálása mellett életben hagyta. Oszakában - az oszakai vár Japán legnagyobb erődítménye volt - élhettek. Ők azonban nem fogadták el a status quo-t. Folyamatosan Tokugava hatalmának aláásására törekedtek. Az immár sógun egyszer még kiegyezett velük, de 1615-ben Oszaka nyári ostromával, s ennek következtében az özvegy és az utód öngyilkosságával az ő sorsuk is bevégeztetett. Három évvel korábban betiltották a kereszténységet. Ezt követték a daimjók, az arisztokrácia (szamurájok), a buddhista egyház, sőt a császári ház helyzetét szabályozó rendelkezések, és ezzel a Tokugava-sógunátus totális ellenőrzése alá vonta az országot. Végül - már Tokugava halála után - teljesen betiltották az európaiakkal való kereskedelmet. Betiltották, mint kizárólag tömeg- és orvgyilkosságra alkalmas eszközöket a tűzfegyvereket is.
Tokugava Iejaszu azonban nemes volt, a szó mindenféle értelmében, Japán történetének egyik legjelentősebb alakja, ha nem a legjelentősebb. Neki volt köszönhető a megelőző százéves belső háborús kor (szengoku dzsidai) lezárása, és egy kétszázötven éves nyugalom, mentesen az európai "fejlődéstől". Ennek az állapotnak Matthew Calbraith Perry amerikai (mi más?) sorhajókapitány vetett véget 1854-ben. Perry mindössze négy évet élt ezután, de Japánon ez már nem segített.
Ahhoz, hogy a kedves Olvasók - az értelmes Olvasók, bár a nem értelmesek két sor után fejvesztve menekülnek tőlem egy pamflethez - megértsék, amit meg kellene érteni, nem elég az ismételgetés. Rossz alapokról indulnak ugyanis. Létező kifejezések nem létező tartalmaihoz társítanak csak az ő képzeletükben létező dolgokat és előjeleket. Még nem tudunk egymással beszélgetni, vagy csak nagyon kevesekkel tudunk. Orbán Viktorban kontra - mondjuk - Bajnai Gordonban gondolkodnak, diktatúra kontra demokráciában, elszigeteltségben kontra felzárkózásban és egyesülésben, amit europizálódásnak vélnek, vissszafejlődésben kontra fejlődésben, hadd ne folytassam. Olyanokban, hogy a "vezér", értem ezalatt mondjuk a kiterjesztett jogkörű - legyen, elnevezéseken most nem vitatkozom - köztársasági elnököt, feltétlenül diktátor is, hogy az élet csimborasszója az anyagi jólét, hogy a rossz kormányzás ugyanúgy anyagiakkal mérődik, mint a jó kormányzás. Még nem ismerik fel, hogy kizárólag erős - bár kontrollált - egyszemélyi vezetés képes nem vegetatív szinten működtetni az emberi társadalmat, de azt sem ismerik fel - a másik oldalon -, hogy ez nem azonos az Orbán-kabinettel. Sem a mostanival, ami Tokugava kezdeti korszakára hajaz, sem a későbbivel, amire irányul.
Merthogy Orbán Viktor semmiben nem azonos Tokugava Iejaszuval. Csak annyiban hasonlítanak, amennyire egy olcsó kínai póló hasonlít egy márkásra. De ez nem azt jelenti, hogy a póló, mint viselet, különösen forró, párás időben, célszerűtlen és felesleges.
It's a long way to Tipperary. It's a long way to go. Hosszú még az út a megértésig.
2013. 05. 29.