„Ön is benne volt a nemzeti alkotmány-előkészítő konzultációs bizottságban. Mi volt a szerepe?” – tette föl a kérdést körülbelül két hete a Magyar Demokrata Járai Zsigmondnak, a Költségvetési Tanács elnökének. „Én annak a konzultációs bizottságnak voltam a tagja, amely összeállította azokat a kérdéseket, amiket aztán föltett a parlament a lakosságnak. Én is meglepődtem, amikor felkértek, de két gazdasági kérdés is szerepelt a kérdőíveken, talán ezért esett rám a választás.” Jól látta a nyájas olvasó: Járai Zsigmond, volt pénzügyminiszter, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke, a parlament kifejezett kívánságára számos tudós társával szakmai tanácsért fordult a magyar lakossághoz. A kérdések megfogalmazásának embert próbáló feladata előtt természetesen össze kellett állítani a bizottságot, vagy a – mivel az elnök válasza így is értelmezhető - bizottság bizottságát. Az egyik kérdés „az államadósság plafonjára vonatkozott, a másik pedig a költségvetésre”. Csupa olyan dologra, amelyet Penteréti Simonné, Penteréti Simon, befogadó kórház keresése közben szilikózisában megfulladt, egykori vájár kétgyermekes özvegye megalapozottan, játszi könnyedséggel elbírálhat, már csak azért is, mert élete nagy részét az ezeken való gondolkodással tölti. (Valójában, és ez még szebbé teszi a történetet, Zsigánkat az után kérték fel, hogy a kérdések már megvoltak.)
Öt férfi és egy nő egy hosszú asztal mellett. Az asztalon semmi nincs, csak egy üres fazék. Minden bizottságról a Bizottság együttes jut az eszembe, 1980-ból. Hogy kevésbé emlékeztessen a Központi Bizottságra, a zenekarnak valamit a „Bizottság” elé kellett illesztenie: így lett Albert Einstein Bizottság, a Radics Béla gitáros 1982-es halála után megalakult Radics Béla Emlékzenekar után kis időre Albert Einstein Emlékbizottság. „Tudom, hogy van baltátok is, tudom hogy van késetek is” – bontogatja a kormánylevelet az özvegy, miközben eszébe jut tovatűnt ifjúsága egyik koncertje – „bestia, bestia, látlak. Padlón vagy, de mindig követsz, a nyomomban vagy, félek tőled”. „Nem bírom a gyűrődést, nem bírom a gyűrődést. Rosszak az idegeim, fáj a gyomrom” – veszi kezébe a ceruzát.”Csak ne nagyon gesztikulálj, édes, édes, mert megvan a véleményem, tudod, édes. És ne nagyon artikulálj, kérlek, édes, és ne nagyon izgasd magad, édes, édes, mert vékonyak a falak és hullaszagom van, tudod, édes. És kegyetlen a manipuláció, érzed, édes” – súgja később, mintegy magának, és lezárja a borítékot. „Sírba visztek. Teljesen kikészülök, Pityukám” – mondja még a gyereknek, aki nem is annyira gyerek már, mielőtt elküldené a postára - teljesen belevisztek a sírba. Oda. Befele. Egyre beljebb. Csak beljebb, befelé.”
Azt a levelet, benne Járai Zsigmond két kérdésével, természetesen én is megkaptam. Türelmesebb időkben talán szórakoztató lett volna guberálni, ahogy Tutajos és Bütyök tette a Tüskevár-ban, letakarni az egészet, és felülről lefelé, sorról sorra átengedni magam az alkotmányozás élvezetének. Akkor viszont, amikor kivettem a postaládából, épp nem jártak türelmes idők. Hamu fejemre: elképzeltem, mi van benne, elképzeltem azt is, miért, majd felbontatlanul oda helyeztem, ahová, gondoltam, az én válaszomat is helyezte volna a parlament. De a parlament, akarom mondani, a kormány, vagyis egy elektronikus izé, a Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala, Orbán Viktor miniszterelnök kérésének teljesítője küldött nekem egy újabb levelet. Első pillanatban az futott át rajtam, hogy ez az elnevezés már túlságosan abszurd. Annyira, hogy talán nincs is Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala. Talán az maga a miniszterelnök, csak valamiért így kell őt nevezni mostantól bizonyos helyzetekben. Mint egy afrikai törzsfőnököt: A Csodálatos Test Amely Télen Tollakat Növeszt Míg Mi Mindnyájan Meztelenül Járunk. „Azt mondja, átmeneti, az, hogy ő itt tengeti. Merthogy angyalként érkezett, de valahol rosszul fékezett” – szépen sütött a nap, és Presser Gábor is énekelni kezdett bennem. Ezt a levelet felbontottam.
Először a fiatal Liam Neesont pillantottam meg, talán egy árnyalattal rövidebb orral. Hogy mi köze a magyar Elektronikus Test Amely Télen Tollakat Növeszt Míg Mi Mindnyájan Meztelenül Járunk kérdőívéhez, abban a pillanatban fel sem merült. Előző nap láttam a Mammut mozijában, a Chloe – A kísértés iskolája főszerepében, és azonnal ráismertem. Szinte természetes volt: az eddigi összes szinkronicitás-élményem a Mammuthoz és filmekhez kötődött. A Liam arcképe alatti néhány sort Bartus László olyan kiválóan elemezte, hogy ahhoz én keveset tudnék hozzátenni, ezért nem is teszek. A szöveget mindenesetre nem az Oskar Schindlert is alakító észak-ír színész, hanem Orbán Viktor írta alá, tehát valószínűleg ő készítette, vagy éppenséggel az ő nevében készítették. Hallgassuk meg egymást, olvasom a lap tetején. Jobboldalon, egészen lent pedig ott a kérdőíven is szereplő szlogen: az emberek mellett állunk. „Grant mellettem állott, amikor bolond voltam,” – mondta főparancsnokáról és barátjáról az amerikai polgárháború legendás északi tábornoka, William Tecumseh Sherman – „én mellette álltam, amikor ő részeg volt, most pedig egymás mellett állunk.” Hogy 2011 Magyarországán ki a részeg, és ki a bolond, arra még a mesebeli bölcs öregember is azt mondaná, hogy fogós, ravasz kérdés.
A kérdőív Orbán Viktor levele mögött lapult. Mint nevelhetetlen detektívregény-olvasó, a végén kezdtem, és szememet azonnal rabul is ejtette egy színes rajz. Sívó homokon felhúzott ház és istállószerű épület előtt hét mosolygó embert ábrázol, a háttérben, a homokon tehén legelészik, vagyis hát, mivel legelésznivalót nem látni, inkább keresgélhet valamit. A bal oldali csoport feltehetően egy család, apa, anya, három gyerekkel. Mellettük a többiektől kicsit elkülönülő idős hölgynek hátat fordító, bő negyvenes, némileg Dabljúra, a legutóbbi Bush elnökre emlékeztető, erőteljes férfi támaszkodik egy nehezen beazonosítható valami nyelére. Ha a valami golfütő volna, figyelembe véve a sapkát is, megesküdnék, hogy Bush, így azonban elbizonytalanodtam. Kerti szerszám éppúgy lehet, mint mankó. Nade miért gyalogolna egy kerti szerszámmal bárki oda, ahol közel s távol se veteményes, se virágágyás, se szőlő, se gyümölcsös, hogy modellt álljon a művésznek? Az bizony mankó, mese nincs. Ha pedig mankó, melyet egy szálfaegyenes férfi tart, akkor ez a kép valójában…rejtvény, mint az Utolsó vacsora Dan Brown híres regényében. Mélyen átgondolt, bölcs üzenet, egészen biztosan egy szerényen háttérbe húzódó, ismeretlen összetételű képzőművész-bizottság ihlette és elbírálta, pénzben kifejezhetetlen értékéhez képest jelképesen díjazott munka. Olyasmi, mint Leonardóé lehetett a maga korában.
A központi szereplő, minden kétséget kizáróan tehát a mankós férfi. Múló pillanatig azt gondoltam, hogy a nála mintegy tíz-tizenöt esztendővel idősebb, szemüveges hölgy, akinek hátat fordít, a családhoz tartozó nagymama. Ez esetben neki a nagypapának kellene lennie, az viszont már csak életkorából kiindulva is nehezen elképzelhető. Lehetne például dzsigoló, találgattam tovább. Ez megmagyarázná az elfordulást, az idős hölgy huncut mosolyát, a katonai gyakorlóruhára emlékeztető öltözetet – „szegény dzsigoló, mikor te még huszár voltál” – de továbbra sem magyarázza meg a mankót. És akkor beugrott.
Nagyjából tizenöt éve rejtvényekkel szórakoztunk. Az egyik résztvevő egyszercsak fogott egy darabka papírt, és felrajzolt rá egy jókora állati tépőfogat. A tépőfog kis felületét besatírozta, mintha ott valamilyen lyuk lenne, a rajz elé pedig egy nagy „M” betűt írt. Természetesen nem tudtuk megfejteni, akármennyit is gondolkodtunk rajta. Végül aztán elárulta: romlásnak indult, hajdan erős magyar.
Ez a rajz egyáltalán nem az, aminek a felületes szemlélő hiheti. Nem egy boldog családot ábrázol, tevékeny nagyszülőkkel, gyerekekkel, szép házzal, jól működő háztáji gazdasággal. Ez a rajz a valóságot ábrázolja, annyira őszintén és reálisan, amennyire parlament, kormány, miniszterelnök vagy elektronikus izé még soha eddig le nem festette. Már csak egyetlen dolog zavart: a mosoly. Tüzetesebben szemügyre véve azonban a képen szereplőket, feltűnt, hogy a két kisebb gyerek nem mosolyog. Nővérkéjük ugyan már igen, de nem a grafikusra, hanem az egyik testvérére. Az övén kívül egyedül az idős hölgy mosolya tűnik őszintének, ahogy fentebb írtam, olyan hamiskásnak (ki tudja, mi jár a fejében), a házaspáré kifejezetten erőltetett, a mankós férfi pedig épp csak a száját húzza el. Azt közvetítik a nézőnek, hogy a dolgok csak látszólag vannak rendben. A ház még megvan, de a hitel részleteit már nem tudják fizetni, megvan a tehén is, de a jászol üres, különben nem a homokon kapirgálna, hanem az istállóban ropogtatná a szénát. A föld terméketlen, mert a locsoláshoz szükséges víz- és csatornadíjat már nem képesek előteremteni, a test erősnek tűnik ugyan, de támaszra van szüksége, mert belülről már kikezdte a betegség.
És én még, szerencsétlen, egy röpke pillanatig azt hittem, hogy ez a nagyszerű alkotás nem egyéb, mint egy fényképről pauszpapírral lemásolt és trehányul kiszínezett, bárgyú propaganda-fércmunka. „Az embereket csak képességeik gyengesége védi meg,” – írja a mostanában örök aktuális, Ivan Bunyin - „a képzeletük, a figyelmük, a gondolkodásuk gyengesége: különben nem bírnák ki. Tolsztoj mondta egyszer magáról: ’Minden baj oka az, hogy a képzeletem valamivel elevenebb, mint másoké…’ Nekem is ez a bajom.”
Kidobott pénz, mondták az ismerőseim közül sokan a kérdőív kiküldéséről. Ha Kínában kivégeznek valakit, a költségeket kiszámlázzák a rokonságnak. Nos, valami hasonló a kérdőív – nevezzük ezentúl konzultációs lapnak – összes költsége is: a saját ellenőrzésünket fizetjük. Ez számunkra lehet ugyan ablakon kidobott pénz, másnak viszont egyáltalán nem az. Még azt is lehet mondani, hogy kifejezetten takarékos: agitációs- és propagandafunkcióján kívül aláírásával jóváhagyva legalább három olyan feladatot teljesít rajta egyetlen aktussal maga a kitöltő, melyekből kettőt régebben hosszas, költséges és bizonytalan eredményt adó operatív munkával lehetett volna csak elvégezni. Konzultációról, vagyis tanácskérésről természetesen ezúttal sincs szó. Legfeljebb a konzultáció érzéséről: ez a közhangulat-javító felszín. Alatta viszont annál fontosabb dolgok bújnak meg. Az egyik rejtőzködő statisztikai, a másik személyes természetű. A felvetett lehetőségek közül – amelyek egyike a tervezett intézkedés – a választások összesítése minden reprezentatív mintánál pontosabban megadja az elutasítottságot, támogatottságot vagy közömbösséget. Nem mindegyik pontban van (lehet) okkult kormányzati szándék. A választás itt is fontos, de teljesen más okból. Amelyikben viszont van, a kérdező nem elsősorban arra kíváncsi, hányan helyeslik, hanem arra, hogy hányan nem helyeslik: a rizikófaktorra. Minden konzultációs lap névre szól, két vonalkóddal ellátva. A lapokon szereplő tíz kérdés mindegyike legalább három, előre megírt választ tartalmaz, melyekből be kell ikszelni a megfelelőnek ítéltet. A témákat úgy válogatták össze, hogy a látszólag kizárólag hozzájuk kapcsolódó válaszok mindegyike valamilyen politikus (vagy apolitikus) gondolkodást tükrözzön: a válaszok anélkül, hogy a legtöbb válaszadóban ez felmerülne, politikai állásfoglalások. Ezek pedig bekerülnek egy személyes virtuális aktába, az óvatlan nyilatkozó e-mail címével együtt. Félő persze, hogy az is bekerül, aki nem küldi vissza a kitöltött konzultációs lapot. De ő legalább a továbbra is kérdésesek fiókjában landol.
Kalandra fel, polgártársak.
2011. 05. 19.