Ez a világ nem a lehetséges világok legjobbika. (Ugyanilyen feltételek fennállása mellett) nincs ugyanis más lehetséges világ. Ez a világ maga A lehetséges világ, ezért sem a "jó", sem a "rossz" titulusnak nincs semmi értelme. Van a történelemnek egy ritmusa. Bocsánat, inkább úgy mondom, hogy ÚGY TŰNIK, van a történelemnek egy bizonyos ritmusa. Nem jó vagy rossz ritmus, tehát felesleges arra gondolni, hogy egyszer majd lehullik a tömegek szeméről a hályog, és akkor ugyanazt kérdezik csodálkozva, amit a jamaicaiak kérdeznének, ha a jótündér eltüntetné a füvet: mi ez a szar zene? Szóval úgy tűnik, van a történelemnek egy ritmusa. Ez a ritmus az ember esetében minden kétséget kizáróan gyorsulni látszik. De még mennyire, hogy gyorsulni látszik.
A homo sapiens a tudomány jelenlegi állása szerint körülbelül félmillió (!) éve jelent meg a Földön. Mások azt mondják, hogy sokkal régebben, de maradjunk a félmilliónál. Földtörténeti korok jöttek, földtörténeti korok mentek ezalatt, jégkorszakok jöttek, jégkorszakok mentek, állatfajok haltak ki, de az ember maradt. Hogy mekkora idő a félmillió év, ahhoz elég arra gondolni, hogy húszezer éve mammutok rohangáltak szerte a világon, elefántnyi óriáslajhárokkal (azok nem rohangáltak). Körülbelül akkor képződött a Balaton, három tóból. És akkor már négyszáznyolcvanezer év mögöttünk volt, ha a homo sapiens ma élő egyetlen alfaját, a homo sapiens sapienset tekintjük, akkor is száznegyvenezer. Hétezer éve még kőkorszak volt. Ötezer éve rézkorszak. Százötven éve a legfőbb közlekedési eszköz a ló volt, és nagyjából ugyanolyan fegyverekkel harcoltak, mint az azt megelőző négyszáz évben. Krisztus születésekor a Föld teljes népessége százmillióval kevesebb volt, mint ma az Egyesült Államok lakossága. A huszadik század közepére ez a szám elérte a hárommilliárdot, és csak az utóbbi ötven év alatt újabb négymilliárddal nőtt. Az első nagy kultúrák és az írott történelem nagyjából a rézkorszakkal, ötezer éve jöttek létre. Ha ezt a számot csak a homo sapiens sapiens korából levonjuk, akkor is százötvenötezer év marad, ha a homo sapienséből, akkor...inkább ne is vonjuk le. Mármost felmerül a kérdés, éspedig ugyanaz, mint a ma kőkorszaki szinten élő, Amazonas-menti indiánoknál felmerülhet: MIT CSINÁLTUNK ADDIG? Merthogy nem azokra a dolgokra koncentráltunk, amire ma, az sicher. Ha azokra koncentráltunk volna, akkor rég a Marson élne az emberiség egy része. Vagy másutt is. A puritánok, írek, parasztháború és harmincéves háború korabeli németek nem Amerikába vándoroltak volna, hanem az Alfa Centauri vagy az Epszilon Eridani valamelyik bolygójára.
Tehát valami teljesen másra kellett koncentrálnunk, mint amire ma. Mégis, mire? Mire koncentrálunk ma? Az anyagi világra. A megélhetésre, bólint most a kedves Olvasó. Egy fenét a megélhetésre. A megélhetés az emberek többségének mindig is probléma volt. Az úgynevezett nagy kultúrák kialakulásának a helyszínein - Mezopotámia, Egyiptom, Kína, később Görögország - ugyanúgy, mint másutt. Sőt. A mezőgazdaság nem azért alakult ki, mert imádtak az emberek földet művelni (az első "városok" lakóit a büszke nomádok sártúróknak hívták), hanem muszájból. Miből is álltak ezek a kultúrák? Technikából? Abból is, egy bizonyos mértékig. De csak egy bizonyos mértékig. Az ókor hét csodájának (gízai piramisok, Szemirámisz függőkertjei Babilonban, efézusi Artemisz-templom, Pheidiasz Zeusz-szobra, halikarnasszoszi mauzóleum, rodoszi Kolosszus, alexandriai - fároszi - világítótorony) csak az egyike, az alexandriai világítótorony szolgált gyakorlati célokat. Ma ehelyett szinte más nincs, csak technika. Ami az életet kényelmesebbé teszi. Ami az ember TESTÉT szolgálja. Nade az internet, a tudás elérése is könnyebb, vetheti közbe a nyájas Olvasó. Hogyne. A LEXIKÁLIS tudás elérése. Ami távolról sem tudás, csak adatok. És hovatovább ezeket az adatokat sem az emberek fogják birtokolni, hanem gépek. Mi csak keresgélünk, vagy, ami annál is rosszabb, működtetjük a gépeket. A fantázia felhasználói fantáziává devalválódik. A minőség mennyiséggé. Az értékek a tömegtetszéssel azonosulnak, a hatalom úgyszintén, a gazdálkodás, kultúra úgyszintén. Nem arról beszél mindenki, amiről beszélni kellene, vagyis arról az emberellenes szerkezetről, ami a mai világ pusztulását fogja okozni, ha szerencsénk van, gyorsan, ha nincs szerencsénk, lassan és fájdalmasan (ahogy népművelő koromban valaki megjósolta: a tisztes szegénységet a gyalázatos szegénység fogja felváltani), hanem arról, hogy "jaj, csak kilábaljunk ebből a válságból", "oldjuk meg a hiteltörlesztést, vonzzuk be a működő tőkét, indítsuk be a GAZDASÁGOT". Azokról a dolgokról, amelyek egy egészséges szerkezetben maguktól megoldódnának, és a helyükre kerülnének. De ha a szerkezet marad, a problémák is maradnak, legfeljebb ideig-óráig elnapolódnak.
Miért rossz, ha a gyerekek nem olvasnak? Azért, mert nem tanulják meg a világot ELKÉPZELNI. Másképp mondom, ahogy az előző bejegyzésben, ami finoman fogalmazva nem aratott közönségsikert, de nem is vártam tőle: nem tanulják meg a SAJÁT VILÁGUKAT elképzelni, ami mint valóság ekvivalens, vagyis egyenértékű a valóság bármely más formájával. Bármikor átmehet bármely más valóságba. Most Stephen Kinget fogom idézni (Duma Key): "Kezdjük az üres felszínnel. Nem kell vászonnak vagy papírnak lennie, viszont úgy érzem, a fehérsége fontos. Azért nevezzük fehérnek, mert szükségünk van egy szóra, de az igazi neve a semmi. A fekete a fény hiánya, a fehér viszont az EMLÉKEZET HIÁNYA, annak a színe, ha nem tudunk emlékezni. Hogyan emlékezzünk az emlékezésre? Ezt a kérdést gyakran fölteszem magamnak a Duma Keyn töltött idő óta, sokszor a hajnali órákban, amikor kinézek a fény hiányába, és hiányzó barátaimra emlékezem. Néha ezekben a korai órákban a látóhatáron gondolkozom. MEG KELL TEREMTENED A LÁTÓHATÁRT. Meg kell jelölni a fehérséget. Azt hinnék, hogy ez egyszerű, holott HŐSTETT MINDEN MOZDULAT, AMELY A VILÁGOT TEREMTI ÚJJÁ. Legalábbis hitem szerint. Képzeljenek el egy kislányt, aki még majdnem baba. Majd' kilencven éve történt, hogy kiesett a kocsiból, beütötte a fejét egy kőbe, és mindent elfelejtett. Nemcsak a nevét; mindent! Azután egy napon annyi emléke visszatért, hogy a kezébe vegyen egy ceruzát, és meghúzza első, bátortalan vonalát a fehérségen át. Természetesen ez a látóhatár volt. UGYANAKKOR EGY RÉS IS, AMELYEN BEÖMLÖTT A SÖTÉTSÉG. Mégis, képzeljük el, ahogy a kis kéz fölemeli a ceruzát...habozik...és MEGJELÖLI A FEHÉRSÉGET. Képzeljék el azt a bátorságot, amely ehhez az első, A VILÁGOT KÉPEK ALAKJÁBAN ÚJRATEREMTŐ erőfeszítéshez kellett! Mindig szeretni fogom ezt a kislányt, bármilyen sokba került is ez nekem. Muszáj. NINCS VÁLASZTÁSOM. Mint tudják, A KÉPEKBEN VARÁZSLAT REJLIK." Ez a teremtő erő tűnik el a világból. Vagy csak húzódik időlegesen vissza, ahhoz azonban, hogy visszatérjen, egy kataklizma kell. Nem véletlenül beszél minden szent irat, évezredek óta apokalipszisről. Nos, kedves Olvasó, itt állunk a küszöbén.
A világot - az emberi világot - meg lehet tisztítani. Vagyis bíznunk kel benne, hogy meg lehet tisztítani. Hogy a történelem következő vagy azután következő állomása mi lesz, ahhoz elég elolvasni a Faustot vagy Az ember tragédiáját. Goethe is, Madách is pontosan azt látta, amiről beszélek, de, például az utóbbi mégsem azzal zárta a művét, hogy élvezzük az életet, ameddig lehet, mert nem sokáig lehet, hanem azzal, hogy "ember, küzdj, és bízva bízzál!". De jelen emberi világ megtisztítása csak egy pusztuláson áthaladva lehetséges. Nem is ez a kérdés. Az sem, hogy elkerülhető-e ez a pusztulás, mert erre a válasz ősidők óta nemleges. A kérdés az, hogy mi lesz utána. Hogy lesz-e az ember számára egyáltalán utána valami.
A Bibliában - sokszor elmondtam - minden szimbolikus és valóságos egyszerre. Már csak azért is, mert a valóság és a szimbolika egybeesnek. E világ lényege a jelkép, mondta régen egy szúfi (muszlim misztikus). Merítsünk hát a Bibliából. Az, amiért a Hikszosz és a HMP létrejött, nagyjából Noé feladatával egyenlő. Talán ideig-óráig létre lehet hozni egy olyan országot, amely a természeteshez közelít, a történelem összes tanulságát felhasználva. Semmi más nem kell hozzá, csak annyi, hogy arról beszéljünk, amiről beszélünk. Hogy ne kendőzzük el, amit elkendőznek, és a fogalmaink azt takarják, amire azokat a fogalmakat kitalálták. Akkor nem okoz majd gondot, hogy egy Bajnai- vagy egy Orbán-beszédet hogyan kell értelmezni. És akkor nem gondolja rám se senki, hogy ha nem tetszik az, amit Bajnai képvisel (ő pontosan azt a világot képviseli, amiről ez a nagyon hosszú bejegyzés szól), akkor az tetszik, amit Orbán képvisel. És meg fogják végre érteni, hogy nem az előbbi következik az utóbbiból, hanem az utóbbi egyenes következménye az előbbinek.
Mint félresiklás persze, de hogyan is lehetne ebben a világban más?
2012.11.07.