Csak, mert megígértem. Jelen állás szerint úgy tűnik, hogy megérte. Megérte a menekülteknek együtt maradni, megérte elindulni. ENNEK A TÖMEGNEK. Nem a holnapinak, még kevésbé a holnaputáninak. És ez is részben a kormány bénaságának volt köszönhető. "Nem fogok veled huzakodni. Ha nem tudod kezelni őket, majd én fogom. Nincs kedvem visszaállítani a határzárat, éjjel-nappal ellenőrizni helyetted. Küldd ide őket, és megoldom én." Ez megy pár ezer embernél. De pár milliónál már nem megy.
Az volt az alapállás, hogy ÉN mit csinálnék. Meg is kaptam érte a magamét: osztom az észt, oszt' könnyű nekem, aki sem menekült nem vagyok, sem pánikban nem vagyok, sem ínséget nem szenvedek, sem nem is szenvedtem. Voltam és szenvedtem. 1983-ban felpakoltam mindenemet, és elindultam Hollandiába. El is jutottam odáig. Aztán visszafordultam, de ez nem ide tartozik. Olyan körülmények között is voltam, amikor még annyim se volt, mint most egy átlagos menekültnek. Rendőrségi fogdában is voltam, fogházban (Baracskán) is. Börtönben nem, de a börtön nem helyben, csak fokozatban különbözik a fogháztól és fegyháztól.
Kezdjük azzal, hogy mit lehet és mit nem. 1945-ben az egyik emberfogdosási pont (kicsi robot, Ukrajna) az Astoriánál volt. Nagypapám és édesanyám a Múzeum körúton laktak, és a Szövetség utcába jártak dolgozni, a Poliklinikára (orvosok voltak). Egyszer beleestek egy akcióba. Beterelték őket egy oszlopba, és irány a Keleti. Mint most, csak sokkal sanyarúbb körülmények között. Amikor ahhoz a sarokhoz értek, ahol le kellett térniük a Rákóczi útról, a nagypapám kézen fogta az anyukámat, és befordult. A kutyának nem hiányoztak.
Kivételes eset és kivételes szerencse, mondja az Olvasó. Akkor az egész családom története tele van kivételes esetekkel és szerencsével. A nagypapám egész családja, természetesen őt is beleértve, zsidó volt. Ő maga, első világháborús hős lévén, nem számított annak, a közvetlen leszármazottai sem, de például a testvére már igen. Neki már kellett (volna) hordania a Dávid-csillagot is. Fent lakott a Gellérthegyen, a Ménesi úton, Ady, Tóth Árpád, Kosztolányi barátja volt. Ez persze nem segített volna rajta, ahogy még Radnótin, Szerb Antalon vagy Rejtő Jenőn sem segített. Hogyan menekült mégis meg? - kérdeztem az anyukámtól. - Nem hordta - válaszolta ő.
Bárki bármilyen hatósággal kerül konfliktusba, két út között választhat. Vagy elfogadja önmagát, mint arctalan és személytelen ügyfelet, egyet a sok között, és a hatóságot, mint arctalan és személytelen hatóságot, vagy nem. Első esetben úgy címezi a beadványait, hogy "tisztelt előadó/ügyintéző nő/úr, a másodikban úgy, hogy "kedves Erzsébet" vagy "kedves Gyula". Még mielőtt ezért is kapok: ez is saját, több évtizeden át húzódó tapasztalat. Ha hatóságként kezelek egy embert, akkor hatóságként fog velem viselkedni. Ha Erzsébetként és Gyulaként, akkor jó eséllyel Erzsébetként és Gyulaként. Ha ügyfélként viselkedem, ügyfélként fognak velem bánni. Aki egy számozott akta vagyok, nem egy arc.
Egyetlen ember MINDIG előnyben van egy hatósággal szemben. Mindig. Ez is saját tapasztalat. Egy hatóság, minél nagyobb, annál nehezebben összefogható. Annál több szabály köti, mert annál hajlamosabb a széthúzásra. Egyetlen embernek nincs ilyen gondja.
De térjünk át a menekültekre. SOK EMBER FÉLELMET KELT. EGY EMBER SZÁNALMAT. Egy emberrel sokkal hamarabb fognak emberként foglalkozni, mint sokkal. S mi az a sok? Ami Fridolin, a pimasz borz anyukájának sok volt. Született teszem azt, hat kölyke (már nem emlékszem, ezt is fejből írom). Elvitt belőlük egyet a róka, egyet az ölyv, egy eltűnt. A borzanyuka csak kettőig tudott számolni. "Egy, kettő, sok", mondogatta. Ameddig ketten nem maradtak, addig nem kereste az eltűnteket: addig még "sokan" voltak. Amikor már csak Fridolin maradt, az már "kevés" volt: vigyázott is rá, mint a szeme fényére.
De egy tömeg már csak a nagysága miatt is eredményesebb! Nem, kedves Olvasó. Az eredményes tömeg a VEZETETT tömeg. Egy nagy farkascsapat, egy oroszlánfalka, egy nagy bivaly- vagy elefántcsorda. Emberben az ilyet például úgy hívják, hogy HADSEREG. Amikor EGYETLEN akarat mozgat sok embert. "Ő fejünk, mi néki tagja." Már megint itt az a csúnya "egy".
Ha nincs vezér, vagy a vezér nem képes egyben tartani a seregét, az fog történni, ami a lovagi seregek összecsapásaiban történt: a csata ember ember elleni harccá alakul. Ha ez a lovagi vagy banderiális sereg egy fegyelmezett, szervezett, EGYETLEN EMBERKÉNT MŰKÖDŐ másikkal találkozik, akkor az fog történni, ami Mohácsnál történt.
De a menekültek egy alkalmilag összeverbuválódott csapat! Az. Nincs vezére, bár valami vezérféle vagy hangadó ki szokott emelkedni. Mit csinál egy madárraj, ha meglát egy ragadozót? SZÉTREBBEN. Ahány madár, annyifelé. Ahány madár, annyi búvóhelyre menekül. Később persze újra összeverődik, de a menekülteknek nem természetes létformája az ezres csapatokban való vonulás, hanem csak egy - vélt - előny.
Még egyszer leírom a mondat második felének lényegét: VÉLT ELŐNY.
2015. 09. 05.