(a végnek vége)
"És ha az én szolgáim kérdeznének felőlem, úgy én közel vagyok."
(Korán, 2,186)
A vég mentális vége. Lehet, hogy nálunk kezdődik. Lehet, hogy - egyelőre - itt is végződik. Mi vagyunk a leggyengébb láncszem a diktatúrák sorában. Túl közel vagyunk Európához. Nem, nem benne, csak közel hozzá. A földrajz, szövetségi kötelékek és a néplélek, az három. Földrajzilag (részben) Oroszország és Fehéroroszország is Európa. Szövetségileg (és részben földrajzilag) Törökország szintén.
Egy diktatúra a diktátoron áll vagy bukik. A diktátor mentális erején. És ez az, ami megrendült. Ami egyre nyilvánvalóbban megrendült.
Nekem a március 15-i beszéd inkább szomorú volt. Ki az a tehetségtelen barom, aki írhatta? - tették fel sokan a kérdést, abból kiindulva, hogy egy miniszterelnök bizonyára nem maga írja a beszédeit. Ahogy egy párt első titkára (akkor már elnöke) sem. Csakhogy én úgy gondolom, hogy egy teljhatalmú miniszterelnök, hasonlóan a (valaha) teljhatalmú első titkár-pártelnökhöz, legfeljebb apró javításokat enged. Egy könyvet még megírhatnak helyette, mert az csak jövedelemfedezetként szolgál, különben is tele van frázisokkal és képekkel, de ez semmit nem számít. Kap érte egy horribilis szerzői jogdíjat, és kész. Olyan, mint egy pénzmosodának használt étterem, amelynél senkit nem érdekel, a valóságban hány vendég tér be.
A diktátorokat a hiúság mozgatja. Ezért van szükségük teljhatalomra is. A kapzsiság már csak rutin. Azon már túl vannak. A vagyon életük velejárója lett. Onnantól, hogy elhitték, hogy rajtuk soha senki semmit nem fog tudni számon kérni, könyvekre sincs szükségük. Erre a hitre tettek fel mindent. Ceusescutól Kadhafiig, Szaddám Husszeintől a tunéziai Zín el-Ábidín ben Ali-ig. Utóbbi még el tudott menekülni, éppen csak.
Kádár Jánosnak is szerencséje volt. Ezt a szerencsét nála halálnak hívták. De előtte még elmondott egy beszédet, zárt körben. Ő írta, mint a többi beszédét is. Bár a rendszere - és ő maga - már enélkül is megbukott volna, illusztrációnak nem volt utolsó. Meggörbedt időkben meggörbedt férfi, hogy maradjunk Cseh Tamásnál. Harmadik Richárd örök aktualitás. A meggörbedt férfiak meggörbedt beszédeket mondanak. Őrültségeket, rendszer nélkül. Olyanokat, mint egy delíriumos álom. Mint amilyenné a saját tudatuk lett.
Éppen tegnap írtam valakinek, hogy kezd olyan érzésem lenni, mint 1988-89-ben volt. Azzal a különbséggel, hogy akkor örömmel csodálkoztam rá a világra. Hagytam, hadd menjen a maga útján minden, és megpróbáltam a káoszt kihasználni. Tapasztalatokat szereztem belőle. A többi elúszott.
"Ha szépen muzsikálsz, szépen énekelnek hozzá,
ha engeded, hogy a táncosod vezessen, örömöt találsz a táncban,
ha nem futsz menedékre, megtisztít a zivatar,
de ha zavaros vízben mosod a kezed, mocskosabb lesz az, mint annakelőtte", írja a Defensor. (A Defensor könyve 75.)
A tapasztalatok nem halmozódnak, mondta pár éve Bokros Lajos. Bokros Lajost sokan nem szeretik. Hát akkor cáfoljuk meg. Okos ember, nem lesz könnyű.
Nem az a fő kérdés, mikor dobja be egy mentálisan az utolsókat rúgó politikus végleg a törülközőt. Az a kérdés, mi lesz utána. Ez pedig, ha hiszik, ha nem, Önökön múlik.
A sültgalamb nem tud röpülni.
Addig pedig hallgassák meg a dalt, és képzeljék magukat - ha voltak, még egyszer - a Nemzeti Múzeum elé. Képzeljék el, hogy nincs most ott se rendőr, se polgár, se díszlet, se kokárda, csak egy árva hangszóró, és belőle ez.
2016. 03. 16.