Those were the days 7. (A Kádár-korszak)
A nyolcvanas évek eleje a GMK-k (vállalatokon belüli úgynevezett gazdasági munkaközösségek), a téesz-szolgáltató ágazatok, majd átalányelszámolásos részlegek fénykora volt. Utóbbiak kitartottak egészen az évtized végéig-következő évtized elejéig, amikortól a trónt át kellett engedniük az egyéni vállalkozóknak, betéti társaságoknak és káeftéknek. A téesz szolgáltató ágazatok általában az építőiparban tevékenykedtek. Komplett brigádokat alkalmaztak, ezeket ők fizették, de bérbeadták építkezésekre. Annyit dolgozott az ember, amennyit akart és tudott, és ezért az akkori átlagot jóval meghaladó fizetést vehetett fel. Már, ha...de erről később. Két téesznél fordultam meg: a Lenin és a Rózsa Ferenc (kommunista aktivista és újságíró volt Horthy alatt) MGTSZ ágazataiban. Egy harmadik is be volt tervezve, de oda már nem mentem el. Azt Jó Reménységnek hívták. Szép jövő elé nézhettem, mint mindenki, aki egy efféle munkahelyre belépett. Az ember alulról kezdte, aztán ha volt türelme és kitartása addig maradni, ameddig a felettesei szép sorban le nem buknak és börtönbe nem kerülnek, eljuthatott akár az ágazatvezetői pozícióig is. Felcsaptam segédmunkásnak, huszonnégy forintos órabérrel. (Összehasonlításul: egy állami építőipari vállalat kőműves szakmunkása átlag tizenhat forintot keresett akkor óránként.) A fizetést a közgyűlések időpontjához igazították, már amikor tartottak ilyet, vagyis inkább a közgyűlések időpontját igazították a fizetéskiosztások napjához, mert enélkül senki nem ment volna el. Fizetés szigorúan a rendezvény után volt. A teremben azok bóbiskoltak a delírium különböző stádiumaiban, akik a büfébe nem fértek már el. Az elnöki beszámolót egy-egy csukláson, horkoláson és közbekiabáláson - add a lóvét, bazdmeg! a lóvét add, bazdmeg! - nem zavarta semmi. Kiszámoltam: ha tíz órát dolgozok minden nap, és nem tartok szünnapot - erre volt lehetőség -, akkor több, mint hétezer forintot össze tudok szedni havonta. Az akkor nagyon sok pénz volt. Persze nem tudtam. Két hétig bírtam, aztán egyszer elaludtam, és nem mentem be, másnap megint elaludtam, további pár napig a depresszió tartott távol, hogy most aztán biztosan kirúgnak, és amikor nagynehezen bementem, mindig kiderült ugyan, hogy esze ágában sincs senkinek kirúgni, de pénzt, azt keveset kaptam. Fél hónapot dolgoztam, mint az állat, felet idegeskedtem, és annyit kerestem, mint amennyit egy nyugalmasabb munkahelyen, nyugalmasabb munkával bármikor kereshettem volna. Napi tizenkét órán keresztül toltam a talicskát, amikor toltam, reggel héttől este hétig, élni csak utána volt időm. Moziba nagy ritkán vetődtem el, minek is, úgyis végigaludtam az előadást. A Canterbury meséket is akkor "láttam": egy-egy faszra felriadtam, másra nem emlékszem az egészből.
Képzelje el az Olvasó: legkésőbb délre mindenki matt részeg volt, hónap közepéig felesektől, a végére már csak a Diána sósborszesz maradt. Akadt, aki reggel se volt józan. Minden áldott nap ugyanaz a részeg gajdolás: "A gyermek - Váci Mihály verse - addig gyermek, amíg oda nem megy az anyjához, és azt nem mondja neki, hogy: anyám! Drága jó édes anyám! Megy, megáll, lekuporog. Hát nem odaszart?" A hajtás-elalvás-idegeskedés- hajtás-elalvás az én paradoxonom volt. Az általános, és nem csak ott, hanem meg merem kockáztatni, az egész iparban, a segédmunkás-paradoxon. Feljött a parasztember, inkább vidéki proletár a fővárosba, vagy egy nagyobb városba. Meghúzza magát - gondolta előre - egy munkásszálláson, félretesz, amennyit tud, és amikor valamennyi összegyűlt, hazamegy, felépíti a házát, majd él, mint Marci Hevesen. Nem járt szórakozóhelyekre, mert az viszi a pénzt, se moziba, a családját havonta egyszer látogatta. Maradtak a haverok és az egyhangúság. Egyetlen szórakozásképp a kannásbor (akkor húsz-harminc forint volt literje) és a már említett felesek (vegyes gyümölcs, barack) sokasága. Amelyek így összességükben felemésztették a fizetése nagy részét. A végeredmény: távol volt az otthonától, szar munkát végzett, szarul élt, hogy aztán jól éljen, de hogy mindezeket el tudja viselni, szépen elitta, amiből később jól élhetett volna.
A Gundel szálló fedett teraszának - ma is megvan - az építkezésén kezdtem. Ez még felépült valahogy, bár a csodálatos - tényleg csodálatos, tiszta tükör és márvány - föld alatti toalettet nem sikerült határidőre átadnunk. Fontos határidő volt, május 1. Jött a dózer, és úgy, ahogy volt betemette. Volt egy munkaellenőrünk, a Settenke. Zsigulival - akkor már Lada - járt ki, és egy Sógor becenevű ácsmester - mindig az állványon dolgozott, pontosabban üldögélt - volt megbízva a figyelésével. És mindig ő bukott le elsőként. "Nem igazság" - háborgott. Ő úgy nem tud dolgozni, ha nézik. Ha nem nézték, úgy se tudott, pontosabban nem akart, de ezt már nem mondta. Volt nálunk cigány, lecsúszott értelmiségi, echte munkásember kevés. Még egy zsidó is akadt, Gottliebnak (lefordítva Istenszerető vagy az Isten Szereti) hívták. "Miért olyan fehér, nyár közepén?" - érdeklődtem tapintatlanul. Hát, nem volt ideje az utóbbi húsz évben lebarnulni, válaszolta. Aztán miért nem? Emberölés, testvérem, mondta. Emberölés. Ez se volt beszélő név, akár az ágazatvezetőé. Azt Dajkának hívták, pont úgy, mint a lovat, amin lovagolni tanultam Pomázon. És pontosan ugyanúgy nem hasonlított rá. Nem úgy Cézár - a rendes nevét sosem tudtam -, a Rózsa Ferenc MGTSZ-beli főnököm. Az hasonlított, ha nem is az eredetire.
Folytatjuk.
2013. 01. 21.