dehogy hívták őt Istvánnak. Először Vajknak hívták, aztán meg Stephanusnak, magyarul Istefánnak, lásd többek között a szignatúráját, vagyis aláírását (például az István, a király régebbi plakátjain és lemezborítóján). Ikaroszt mindenki ismeri, legalábbis nagy vonalakban, életének azt a röpke, utolsó kis részét mindenképpen, amikor a Nap felé repülve viaszból készült szárnyai megolvadtak, és a tengerbe esett.
Volt azonban egy magyar Ikarosz is, illetve Ikarus. Hogy miért éppen így hívták, most lusta vagyok kideríteni, de ezt a nevet viselte a híres autóbuszgyár 1949-től egészen 2007-ig, amikoris...de ne siessünk. Elődje, Uhri Imre üzeme 1895-ben kezdett termelni, autóbuszt 1927-től. Termelt további nyolcvan évig, mindenféle körülmények között, békében, háborúban, válságban, fellendülésben, szocializmusban, szocializmus után, mígnem aztán 2006. február 1-én a Műszertechnika csoport kezébe nem került. A Műszertechnika csoport élén egy bizonyos Széles Gábor állott, akkor már elnök-vezérigazgatói minőségben. Ha utána akar nézni, kedves Olvasó, ne a Wikipédiás Széles-életrajzzal kezdje, tudniillik valamiért ez a vásárlás az életrajzból kimaradt. Végülis az enciklopédisták feje sem káptalan.
Nos, szó mi szó, az Ikarus végjátéka fentebb említett üzlettel vette kezdetét, majd a szépkorú - még soha nem loptam Schmuck Andortól, épp itt van ennek is az ideje - vállalat nem egészen röpke két év múlva le is húzta a rolót, mégpedig mind a mai napig véglegesen. Hogy mi történhetett, én ugyan el nem fogom kezdeni fejtegetni, nem kell nekem egy újabb Békemenet az ablakom alá. Viszont Széles Gáborról épp ma további információkkal lettem gazdagabb. Hogy zseniális üzletember, lánglelkű hazafi, azt eddig is tudtam róla. Itt is van - még egyelőre, de miért is ne maradna, nem olvas ő ilyeneket, mint ez az írás - az ismerőseim között. Nos, ma egyértelművé vált számomra, hogy legalább két további területen emelkedett - ó, az a fránya Ikarosz, felejtse el, drága Olvasó - nagy magasságokba. Hogy nem ez az ő szakterülete? Hallott már az Olvasó az önképzésről? Hogyne hallott volna. Nem húzom tovább az időt, megmondom, mi ez a két terület. A szexuálpszichológia és a műkritika. Nem is akármilyen műkritika, az ÉRTŐ műkritika. És a legnagyobb bravúr: e kettő egyesítése. Valahogy olyanformán, mint Asimov Alapítvány-trilógiájában a pszichohistória. Összevont nevet még nem találtam neki, de majd gondolkodom.
Adva van Alföldi rendezésében az István (Istefán), a király. Hogy Alföldi micsoda, én tudom, az Olvasó is tudja: kurva jó rendező (többek között). És bátor ember. Széles Gábor valami mást tud róla, ami nálam a zsidózással és a cigányozással ekvivalens, és amire azt szoktam mondani, hogy ÉN éppúgy nem vagyok szexuálpszichológus, mint néprajzos. Evégből nem is kontárkodom e szakmákba. ÉN, kedves Olvasó. Mármost, ha valaki azt mondaná, hogy akkor Ő sem az, tiltakoznom kellene, mert Ő igenis az a jelek szerint, és én Neki mindent elhiszek. Bármit is rak fel a facebookos oldalára, bárkitől. Ha azt rakja fel, amit felrakott, hogy az új István, a király Alföldi ánuszából született, akkor egészen biztosan így is van. Nem, nem ő írta, de ő rakta fel, mind az ötezer ismerősének (köztük nekem) okulására. Így is láttam meg. Hogy ez nagy nyilvánosság előtt elkövetett...amiért egy valamirevaló Fidesz-hívő minimum életfogytiglani börtön kiszabását követelné, ha vele történnék meg? Ugyan már. Egy ilyen...ilyen...úgysem fog perelni. És ha perelne, minek is? E világban, legalábbis most még? Mi nem igazságot akarunk szolgáltatni, mondta kilencvenhat esztendővel ezelőtt Féliksz Edmundovics Dzerzsinszkij, a Cseka megalapítója, csak a számlákat akarjuk kiegyenlíteni. Amely számlák persze csak az ő fejében léteztek, amiként e mostani magyar számlák a...nem írom tovább. Hogy előbb említett számlákon nem az igazi vevő volt-van feltüntetve, arról szintén inkább ne beszéljünk.
Inkább ünnepeljünk. Végig a Körúton, a Dunáig már két órával a tűzijáték kezdete előtt árusok tömkelege árult...mindent, ami tavalyról megmaradt, meg ami a keze ügyébe esett. Ez már méltó Istefán királyhoz, vagyis ahhoz, amivé az ő nevével fémjelzett ünnep lett. Ez kell az embereknek, nem Alföldi. Meg más is, de azoknak nem ma van az aktualitása. Kapható volt minden, ami szem-szájnak ingere. Világító és pulzáló botocskák, világító pókok, világító betlehemi csillag (tényleg), világító ördögszarv. Épphogy világító hímes tojás, nyuszi és Télapó nem.
Dehát érdekel ez valakit? Dehogy érdekel. Volt nekem harminc éve egy pici barátnőm, lehetett úgy hat éves. (Akkoriban gyerekeket korrepetáltam.) A szülei nem voltak vallásosak, így templomba se vitték soha. Mígnem aztán a vallásos nagyszülők egyszer megtették helyettük. Ott állt tehát a kislány a templomban, és azt hallotta-látta, hogy mindenki énekel. Hogy mit, arról fogalma sem volt, nem is lehetett. De ő sem akart kimaradni. És elkezdett énekelni, azt, ami azok közül, amiket ismert, eszébe jutott: "Csicseri borsó, bab, lencse, fekete szemű menyecske."
Hát akkor énekeljünk, kedves hazámfiai. "Sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk. Csüccs."
2013. 08. 20.