Ígértem egy választ, és az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Egy Rejtő-idézet került a fókuszba: "Két ember becsülete és tisztasága sohasem azon a helyzeten múlik, amibe kerülnek, hanem a lelkivilágukon." Jól hangzik, de nem. Hyppolite Taine, a 19. században élt francia kritikus és irodalomtörténész az ellenkező álláspontot képviselte: a környezet határozza meg az embert. Aztán az így meghatározott ember ismét találkozik a környezetével - mert ha bármivel találkozik, az azonnal a környezete lesz -, ami ismét meg fogja határozni, egészen addig, ameddig hótisztán nem kerül az Úr ítélőszéke elé. Középiskolai magyartanárnőm kedvence volt, százada gyermeke, amikor még úgy tűnt, a materializmus és determinizmus mindent megold.
Akkor hogy is van ez? Képzeljenek maguk elé egy sakktáblát. Különböző szabályok szerint mozgó, különböző ütőerősségű - "tulajdonságú" - figurákkal. Ha Rejtő mondása igaz volna, akkor a játszma kimenetele attól függne, kinek marad több erős bábuja a végén. De sajnos nem így van. A játszmát egy gyalog is eldöntheti, ha olyan pozícióba kerül. És fordítva: erős bábuk is válhatnak tehetetlenné, illetve gyengévé. Taine, irodalomtörténész lévén jó ismerhette a jellemfejlődést. Mivel én, ha lehet, tartózkodom a "fejlődés" szótól, a jellem alakulását. Bernard Montgomery tábornokot így írta le Churchill: „Rendíthetetlen a veszélyben, kérlelhetetlen a harcban, elviselhetetlen, ha győzött.” Ha 1918 után megvalósul a világbéke, akkor mit mondott volna róla? Hogy szimplán elviselhetetlen? (Fennmaradt egy anekdota, amikor a miniszterelnök és a tábornok hármasban költöttek el egy ebédet VI. György királlyal. Az ebéd végén Montgomery felállt, és kimentve magát, távozott. Churchill és a király egymásra néztek. "Ez az ember a helyemre pályázik", jegyezte meg Churchill. "Érdekes", mondta a király. "Nekem végig az volt a benyomásom, hogy az enyémre.")
Most egy csúnyát fogok írni, ha valaki hajlamos a prüdériára, itt hagyja abba az olvasást. Idestova lassan 36 éve, hogy nem iszom alkoholt. Nem azért, mert erős vagyok, vagy elhatároztam, vagy vasakarattal legyűröm ivási vágyaimat, hanem, mert egyszer csak elég volt. Mennyit ittam? Úgy szoktam érzékeltetni, hogy nagyjából 19-től 24,5 éves koromig (a 25-öt nem biztos, hogy megértem volna, ha folytatom) bármikor, ha megkérdezték tőlem, milyen nap van, azt válaszoltam, hogy másnap. Nos, ehhez az időszakhoz kötődik életem egyetlen homoszexuális élménye. Aki ismer, tudja, hogy a dolog alapból legalább olyan távol van tőlem, mint a Földtől az Alfa Centauri. Még két férfi csókolózását se bírom nézni, hát még egyebeket. Hát még nem csak nézni. Nos, azon az estén ugyan már közeledtem a delírium tremens felé, de még nem értem oda, az viszont, hogy odaérjek, pénz kérdése volt, amivel már nem rendelkeztem. Meghívattam tehát magam valakivel - tökmindegy volt, kivel -, de az illető azt a feltételt szabta, hogy megfoghassa a farkamat. Üzlet az üzlet, egy setét utcasarkon meg is foghatta. És felállt. Semmi egyéb nem történt, csak ez. Másnap is emlékeztem rá. Most is emlékszem rá. Teljesen meg voltam zavarodva. A latens homoszexualitást kizártam. Az erekciót nem értettem. Akkoriban ezt azzal magyaráztam, hogy egy férfi csak jobban ért egy másik férfihoz, mint egy nő, elvégre ismert terepen mozog. Ezt még ma is gondolom, de azóta felismertem még valamit: csak az ösztön adott. Egy "lukba bedugni". Hogy ez a luk egy nőn, egy férfin, egy állaton vagy egy gumibabán van, az majdnem indifferens. Szükség és megszokás kérdése. Ha nem így volna, egyetlen guminőt nem lehetne eladni. A juhászok nem molesztálnák a báránykákat. Nem létezne alkalmi homoszexualitás sem, például mindenki előtt ismerten a börtönökben. Teljesen szokványos nemi beállítottságú, hetero férfiak között. Akik a börtönön kívül ott folytatják, ahol abbahagyták. Illetve, nem feltétlenül ott. És itt van a kutya eltemetve. Lehet, hogy valakiből így jön ki a hajlam, de az is lehet, hogy ezt szokja meg. A nőket a férfiak váltják fel a pszichéjében. Kizárólag azért, mert ebbe a helyzetbe került.
Mondok egy másik példát is. Egy ismerősöm állami gyermekotthonban dolgozik, gyakorlatilag nevelhetetlen cigánygyerekek között, akik előtt - ő fogalmazott így, hozzátéve, hogy kifejezetten enyhén - nem szent semmi, beleértve a személyi tulajdont is. Ez az ismerősöm, útban a munkahelye felé, kora reggel a buszon felejtette a táskáját, ami annak rendje-módja szerint el is tűnt (azóta megkerült, de ez nem tartozik a történethez). És akkor azok a gyerekek, akikkel egyébként nem lehetett bírni, mert verekedtek, káromkodtak, engedetlenkedtek, romboltak, néha a nevelőknek is nekimentek, szóban minden nap, esetenként tettlegesen is, ezek a gyerekek varázsütésre megjavultak. Felolvasták az üzeneteket - szemüveg híján, ami szintén a táskában maradt, az ismerősöm gyakorlatilag vak volt -, segítettek a hibák kijavításában, egyikük elindult egy körútra, hogy szerezzen pótszemüveget, feltúrták mínusz tíz fokban a végállomástól kezdve az összes kukát, segítettek főzni, és egész nap egyetlen pisszenést sem hallattak. Most akkor hogy is állunk azzal a lelkivilággal?
Az úr a pokolban is úr. Rejtő ennyit állított. Szépen hangzik, mindössze azt kell tisztázni, hogy ha valaki mégsem viselkedett úrként, akkor ez azért történt, mert eleve nem az, azért történt, mert nem volt rá lehetősége, azért történt, mert ő ezt gondolta úrhoz méltónak, vagy azért történt, mert az ember se nem jó, se nem rossz, hanem olyan, amilyen, és rosszá vagy jóvá éppen a körülményektől válik. A helyzettől. Hogy hová kerül a sakktáblán. Erőszakos vadállat lesz, vagy bátor katona. Casanova vagy köcsög. Ellenség vagy bajtárs.
Ördögből angyal lehetnél, énekelte Mátray Zsuzsa, talán a hatvanhetes táncdalfesztiválon. Ha -
És itt jönnek a körülmények.
2016. 01. 02.