Oroszországban eszereknek, szociálforradalmároknak (szocialrevolucionyeri) hívták őket az alatt a tizenhét év alatt, ami alatt működhettek. Amit a cár nem végzett el, elvégezték forradalmár-társaik, a bolsevikok 1918-ban. Legfőbb bűnük a bolsevikokkal való rivalizálás volt. Az eszerek egyébként parasztpártiak voltak, bekerültek a Ideiglenes Kormányba, majd feloszlatásuk után a fehérek oldalára sodródtak. Még választást is nyertek, épp az 1917 októberi bolsevik puccs után, ez okozta közvetlen végzetüket is.
De most tekintsünk el a történelmi előzményektől. Egy szellemmel kicsit is átitatott világban nem erről beszélnék, amiről most fogok, hanem a szemlélet megváltoztatásának szükségességéről (ez a HMP politikájának alapja), de ez a világ hangyatojásnyi szellemmel sincs átitatva. Arról az oldalról közelítünk tehát, ahol az emberek összezsúfolódtak, és aminek a nyelvét ismerik. Szellem helyett ez a világ mással van átitatva: anyaggal. Pontosabban anyagiassággal. Minden jó a megfoghatóból, érzékelhetőből és tulajdonolhatónak véltből következik. Erről szól a Bábel-torony elbeszélése is a Bibliában, annak minden következményével. Frappánsabbat ezóta se talált ki senki. Azokat ostoroznám ilyenkor - volt már ebből félreértés -, akik a kvázi életben maradásukért küzdenek? Azt mondanám nekik - amit szívem szerint egyébként tényleg mondanék -, hogy tekintsenek minden megpróbáltatásra mint feladatra, minden szükségre, mint az eltévelyedési lehetőségektől való megfosztásra? Azt mondanám, hogy ha nem sikerül, nyugodtan haljanak éhen vagy nyomorogjanak? Isten ments. A fizikai világban csak a fizikai világon keresztül vezet az út, még a szellemihez is. Nem mond mást a Biblia sem, például Proto-Izajás (az Izajás vagy Ézsaiás könyvét író három szerző közül az első) Hiszkija hálaénekében: "Mert az alvilág nem dicsőít téged, és a halál nem magasztal; akik a sírgödörbe szállnak, már nem bíznak hűségedben. Csak aki él, az magasztal."
Ez a világ az én szememben csak és kizárólag ESZKÖZ. Eszköz, hogy kifejezhessük magunkat általa és benne, sőt BELŐLE. De ahhoz, hogy ezt megtehessük, IDŐRE van szükségünk. Kevésbé semleges kifejezéssel: TÚLÉLÉSRE. Nem csak a gazdagoknak, az okosoknak, szépeknek, erőseknek, hanem a szegényeknek, butáknak, csúfaknak, gyengéknek is. Nem volnék ember, ha mást mondanék. Nem érdemelném meg, hogy társadalomban éljek. Egyedül kellene tengődnöm minden emberi közösségen kívül, ameddig valaki agyon nem csap, vagy meg nem halok magamtól. Ha a társadalom torz, mert szervei felcserélődtek egymással, torzzá válik a működése is. A gyomor gondolkodik, ahelyett, hogy emésztene, az agy emészteni próbál, ahelyett, hogy gondolkodna és irányítana, a végbélnyílás beszél, a száj ürít. Ha pedig kikapcsolja az immunrendszerét, és megengedi, hogy szabadon burjánzó sejtek csoportja vegye át felette a hatalmat, ez a csoport először el fogja enni a többi elől a bevitt táplálékot, rátelepszik mindenre, majd végül természetesen elpusztul a többivel, de ezt az utolsó pillanatig nem hiszi el. Az utolsó működő sejtszervecskéig, a tüdő maradékának utolsó, őt éltető lélegzetvételéig, a szív őt éltető utolsó dobbanásáig.
Valami ilyesmi történik ma Magyarországon. Már nem arról van szó, hogy az emberek nem utazhatnak Nyugatra, nem vehetnek maguknak Gorenjét, vagy csak Zsigulira futja nekik. Arról van szó, hogy azt az időt veszik el tőlük, ami e földi siralomvölgyben való létükben az egyetlen lehetőséget biztosítaná arra, hogy ezt az ittlétet értelmessé tehessék a maguk számára. Részint úgy veszik el ezt az időt, hogy méltatlan és (számukra) felesleges tevékenységekre kényszerítik őket (lásd többek között az értelmiségi közmunkásokat), részint úgy, hogy az egyenlőtlen elosztással effektíve megrövidítik. És ennek az oka csak és kizárólag a határtalan mohóság, valamint az a tévedés, hogy bármi e világon is a miénk lehet az időn kívül. Hogy az a fokmérő, ha az ember "jutott valamire", szép szóval egzisztenciát teremtett magának, ami természetesen anyagiakban jut kifejezésre. Ha nem jut, akkor annyit ér. Az életet lopják el? Kit érdekel az élet? Az élet arra jó, hogy átmenjünk rajta. Hogy megközelítsük a nem mulandót. Mindent itt kell hagynunk egyszer, drága Olvasó. És ONNÉT nézve lesz olyan, hogy ITT? Van élet a születés UTÁN? - töpreng a viccbéli méhmagzat. Melyik élet az igazi? Kell-e életnek nevezni AZT? Lehet-e életnek nevezni EZT?
Nem, nem pénzt és megélhetést lopnak el elsősorban tőlünk. Valami sokkal fontosabbat lopnak el: lehetőséget. Lehetőséget, hogy azzal foglalkozzunk, ami számunkra tényleg fontos. Hogy ne kelljen nap mint nap megalázkodni érdektelen és megkérgesedett szívű emberek előtt a puszta túlélésért. Hogy ne kényszerüljünk bele az anyag hitébe és világába, és ne szolgáljuk mások tévképzetét. Hiszen akkor mi is ugyanolyan játékosokká válunk, mint ők, ha csak bármikor leüthető gyalogokká is. Rámegy a test, és rámegy a lélek, ahogy Villon mondaná.
Ez a puskaporoshordó egészen biztosan kidurran egyszer. Most csak a fojtást nyomkodják a tömött csőbe. Hogy mikor? Ha a kormánypárt hatalmon marad, de meggyengül. Vagy AZT HISZIK, hogy meggyengül. Ezért lenne nagy a külföld felelőssége, ha a külföld - szelídebb kivitelben - nem lenne ugyanolyan, mint a belföld.
Így semmi más nem marad, csak a szociális forradalom. Egyszer, majd, ha elég rossz lesz. Ha elfogynak a csodavárók. Szembeszállni és véget vetni. Obsisto, sepelio, ahogy a HIKSZOSZ utolsó két szava hangzik. Utána el lehet kezdeni élni. Miért vállaljuk a harcot, saját közegünkön kívül? Azért, hogy...talán, hogy ne kelljen nap mint nap annyi embernek elmondania: Éli, Éli,lama sabaktami?
Atyám, miért hagytál el engem?
2013. 06. 04.