Those were the days 2. (A Kádár-korszak)
No igen, a primátus. A prioritások. Azért mégis van némi különbség a Kádár-rendszer és a most születő között. És nem a most születő javára. A mostani rendszer a mesét HASZNÁLJA. A Kádár-rendszerben viszont maga a mese volt a CÉL. Más nem lehetett. Hiszen az, amire törekedett, vagyis aminek a megvalósulásában a hithű káderek reménykedtek, utópia volt. Olyan, mint a Napváros. Azzal a különbséggel, hogy négyszáztíz éve Tomasso Campanella pontos leírást adott arról, amit elképzelt, míg az egykori német rabbik antiszemita, trieri leszármazottjának, Karl Heinrich Marxnak a kései követői legfeljebb őt tudták visszhangozni. Az Orbán-mese nem utópia, még csak nem is mese, noha meseszerű, hanem közönséges hazugság. Akik legelőször nem hittek benne, azok maguk a kitalálói voltak. Már kezdetektől olyan volt, mintha egy szovjet katona által megerőszakolt magyar parasztlány szeplőtelen fogantatásról kezdene beszélni. A kapitalista diktatúrában nincs hit, csak beszélnek róla.
Furcsa így egymás mellett látni ezt a két szót: kapitalista diktatúra. Mintha a diktatúra és a vállalkozás szabadsága nem férne meg együtt. Megint az a fránya értelmezés, ami minden lusta és felületes embernek púp a hátán. Pedig ha csak kicsit lenne kevésbé lusta és felületes, mennyivel kevesebb vér folyna el, mennyivel kevesebb életadó energia menne a kanálisba semmiért! A kapitalizmus egy közgazdasági fogalom. Másképpen piacgazdaságnak hívják. Semmi ideológia nincs benne. Alapja a termelési tényezők magántulajdona. A diktatúra társadalmi-politikai fogalom. Akkor következik be, ha egy politikai pártok versenyére alapozott rendszerben valamelyik politikai párt, csoportosulás, vagy arra támaszkodó politikus valamilyen (erőszakos vagy "törvényes") módon kizárólagos hatalmat szerez és azzal visszaél. Visszaélés alatt nem csak internálásokat és kivégzéseket kell érteni, hanem az ellenzék minden erre alkalmas eszközzel való elhallgattatását. Például médiahatósággal, az ellensúlyra és kontrollra hivatott szervezetek korlátozásával és saját emberekkel való feltöltésével. Néha a diktatúra kifejezetten jóindulatú is lehet. Lázár Jánosnak, Rogán Antalnak, Kósa Lajosnak, Bereményi Gézának és a jól helyezkedő polgári körösöknek éppúgy nincs oka panaszra, mint ahogy Berecz Jánosnak, Aczél Györgynek, (a végül túl mohónak bizonyult) Pozsgay Imrének, az 1956-os forradalom (ellenforradalom) ellen harcolóknak, vagy később a hallgatólagos kiszolgálóknak sem lehetett. Ma ezt, ami körülöttünk készül, nem tudom, minek hívják. Akkor azt élhető vagy emberarcú szocializmusnak nevezték. A diktatúra és a kapitalizmus, nem lévén ellenséges viszonyban egymással, egész jól megfér. Megfért Hitler alatt is, megfért Franco alatt is, megfért Salazar alatt is, megfér Orbán alatt is. A tőkének édesmindegy, kinek a kezében van. Nem érző lény. A diktatúrát nem a kapitalizmus nem szereti, hanem a hatalomból kiszorított riválisok. Akik az egészet - ők sem idealisták, bármit is mondjanak magukról - monopolizálásnak fogják föl, aminthogy az is. De ettől még kapitalizmus.
A szocializmus, az már egy más műfaj. Se alma, se körte, inkább almakörte. A társadalmi utópia keveredik a társadalmi valósággal, ez a kettő meg a közgazdasággal. Nem elsősorban Marxról beszélek. Marx nagyon jól látta, amit látott, csak azt nem látta nagyon jól, amit nem láthatott. Azokról beszélek, akik a "szabad" és "lehet" kifejezéseket összetévesztették. Legelőször magukban tévesztették össze, aztán úgy látszott, megy az a gyakorlatban is. De csak úgy látszott, és nem is nagyon sokáig látszott úgy, már annak, akinek volt hozzá szeme. Fekete Jánosnak, az MNB egykori első elnökhelyettesének biztosan volt. De ő szakember volt, szemben a tényleges vezetőkkel, például Kádárral. Kádár végigélt egyet s mást, nem kevésszer kellett megalkudnia, és ez élete három nagy próbatételében nem sikerült túl dicsőségesen. Az első 1933-ban a börtönben történt, aminek következtében a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége kizárta soraiból. A második a Rajk-per volt, a harmadik 1956 végi szereplése és ezzel összefüggésben Nagy Imre kivégzése. Amikor egy állapot végképp tarthatatlanná vált, például a Rákosi-féle, nem a szisztémát hibáztatták, hanem a megvalósítást. Az elképzelés csodálatos, mondták, csak rosszul fogtak hozzá. Az elképzelés pedig csodálói szemében mindvégig csodálatos tudott maradni, éppen azért, mert megvalósíthatatlan volt. Gyakorlat nem piszkolhatta be, mert ilyen gyakorlat nem létezett. Csak ezzel kellett volna szembenézni.
Megkockáztatom azt a merész állítást, hogy élete vége felé, de még józan esze, sőt hatalma birtokában Kádár szembe is nézett. Saját fülemmel hallottam egy riportban tőle, amit azóta se őt idézve senkitől: "az ember ennyi idős korában már nem változtat világnézetet." A vérbeli kapitalista nem idealista. Ezzel szemben minden kommunista idealista. Világnézetének alapja nem a számítás, hanem a hit. "A nem látott dolgok felől való bizonyosság." Nincs az a spekuláns, tőzsdeügynök, üzletember, aki ki merné ezt a mondatot ejteni a száján.
Innét folytatjuk.
2012.08.13.