(a feladat)
"Szaladok felé, mert menekülnék tőle,
megfogom, mert el akarom ereszteni,
nyelvemre veszem, mert tudom, hogy keserű,
lenyelem, mert tudom, hogy belehalok." Defensor könyve 55.
Rémületes érzés volt. Furcsa. Lélegzetelállító. Legjobban a gyomrában vibrált. Ott ült amellett az ember mellett, akibe szerelmes volt, összezárta kezeit, lábait, amilyen szorosra csak tudta, és azt gondolta, el innét. Minél gyorsabban, annál jobb. Nem akart udvariassági köröket tenni, csak futni, vissza abba a jól eső álomvilágba, amiből jött. Nem abba az álomvilágba, nem, már nem abba. Egy másik álomvilágba. Várta a kutyája, akit örökbe fogadott nyolc évvel ezelőtt, a férje, aki három éve már csak névleg volt a férje, a gyerekei. A kicsi, kilenc és fél éves, aki szintén csak névleg volt kicsi (ne akard betegnek hinni, ordította a férje, dehát hormonzavaros, attól kövér ennyire, nem, nem hormonzavar, egyszerűen szeret enni, hagyd békén, és ő békén hagyta, és ő egyre kövérebb lett) és a nagyobb, aki annyira hasonlított rá, mintha szűznemzéssel hozta volna a világra. Kályhában ha ég a tűz, sarkvidéket álmodunk, most már összezárt a tél, most már egyformák vagyunk, zakatolt a fejében. Nem akarom, hogy összezárjon.
És akkor a mellette ülő ember, akivel öt perce találkozott életében először, akiről öt perccel azelőtt azt gondolta, hogy élete legnagyobb szerelme, és akiről már nem akart gondolni semmit, végtelen megkönnyebbülésére kidobta.
Ment hazafelé, szemerkélt rá az eső, és nem hitt saját magának: még mindig szerelmes volt. Szerelmes volt valakibe, aki - ezt nem tagadhatta - valamiképp az az ember volt, akitől alig várta, hogy kidobja, és aki végül meg is tette. Immár nem az volt, akit csak elképzelt magának, hanem az, akivel találkozott. Belé volt szerelmes, de tőle akart megszabadulni is. Végtelenül hiányzott és végtelenül nyomasztotta. Másnap megbeszélte a barátnőivel. Kitartás, mondták neki. Majd megszokod. Hogy lehet megszokni azt, gondolta, akitől a hideg kiráz, akitől úgy érzem, mintha követ nyeltem volna, és akinek a hiányától is kiráz a hideg. Annyira össze vagyok vele kötve - ezzel már a második nap tisztában volt, még mielőtt találkoztak volna - hogy soha nem fogok tőle megszabadulni. Talán mindig is össze voltam vele kötve. Talán azért nem sikerült eddig semmi. Talán azért nem fog sikerülni ezután. MINDADDIG, AMEDDIG MEG NEM OLDOM. De, a Jóistenit, hogy oldjam meg, ami megoldhatatlan?
Pár nap kellett, és eljutott addig, hogy a rossz érzés csak valami tévedés volt. Rossz mintát követett. Nem azt az embert látta, aki ott volt, hanem azt a másikat, akiért három éve majdnem elvált. Most ketten voltak benne: ő és az álom, mert az az első sem ott volt, ahol lennie kellett volna. Ő volt az álom az ébrenlétben, ez a másik meg az ébrenlét az álomban. EZ A VALÓSÁG, ismételgette magában. De miért KELL nekem ez a valóság, amikor az álom is éppolyan valóság, és én azt szeretném? Meg kell tanulnom a dolgokat olyannak látni, amilyenek. De ha úgy nem kellenek? Adva van valaki, akit - ezt biztosan tudta, bár annyiszor próbálta elhitetni magával, hogy másként van - soha nem fog megkapni, mert a szálak, melyek egybekötik őket, e világban valamiképp nem elég erősek, és valaki, akit megkaphatna, de nem akar megkapni. Nem jól gondolja, gondolta, nem: akit neki rendeltek, de nem az övé. Mintha valamikor hozzáadták volna, végleges és ebben az életben eltéphetetlen kötelékkel. Mint annak idején a lányokat, csak ez még a születése előtt történt. Hiába ment férjhez, hiába szült a férjének két gyereket, hiába lett utána szerelmes: valami nem engedte sem ezt, sem azt. Ezt viszont ő nem akarta, de valami hozzá kényszerítette. Mégsem volt a rossz érzése tévedés. De mi az ember akarata Isten akaratához képest?
De akkor miért szerelmes? Miért érez úgy, ahogy semmikor addig? Hogy miért változik meg egyik pillanatról a másikra, azt tudta. Azért, mert zsigereiből tiltakozik. De miért szerelmes?? Miért, miért, miért? Találkoztak másodszor is, ezúttal le is feküdtek egymással. Ameddig az ágyban voltak, addig jó volt. Aztán lezuhanyzott, és ahogy a vízcseppek elérték meztelen bőrét, úgy érték el a rosszullét hullámai is. Menekülni, el innét, el. Akkor és ott mélységesen átérezte, amit Krisztus érzett az Olajprés kertjében, amit arámul Gat Semané, héberül Gat Smanim kertjének mondanak. "Abba, vedd el tőlem ezt a kelyhet!" És akkor, egyetlen pillanatra, amit rögtön el is felejtett, átvillant rajta, hogy mért szerelmes. "De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem úgy, ahogyan te." A másik látta őt, és nem értette, ahogyan Krisztust se értette senki. Se a tanítványai, se a főpapok, se a rómaiak, se a szülei, se a nép. A vele megfeszített "jó" lator se, akit a hagyomány Dismasnak nevez, és a Gestasnak nevezett rossz se. Máté és János nem mond erről semmit. Márk úgy tudja, hogy mindketten gyalázták. Egyedül Lukács az, akinél Dismas, a jobb oldali lator - bár ő sem érti - megkéri, hogy emlékezzék meg róla. "Még ma velem leszel a paradicsomban", mondta volna neki Krisztus, de ez ugyan nem magyarázat. Az a magyarázat, hogy nincs szükségünk magyarázatra, de ezt akkor még nem tudta. "Takarodj", mondta halkan a másik, és ő boldogan eltakarodott, hogy soha vissza ne jöjjön.
Visszajött, napra pontosan megint egy hét múlva. Megint lefeküdtek, megint jó volt. Nem kért tőle semmit. Addig sem kért, de most egyáltalán nem érezte, hogy bármit várt volna tőle. De hiszen nem kötelező, zakatolt benne. Fakultatív. Bármikor kiléphetek. Nem kell belelépnem, csak annyira, amennyire én akarom. Boldog volt. Boldogan ment el, és boldog volt utána is. Elfogadtam, ujjongott magában. A másikat akartam látni benne, de most már őt magát látom. Az én emberem. Ez az én emberem. Egy egész hétig megint szerelmes volt, ezúttal felhőtlenül. Szerelmesebb, mint valaha.
Alig várta, hogy megint odamenjen. Szíve szerint már hajnalban odarohant volna. Az ágyban egy órát beszélgettek előtte. Szeretkeztek megint, kétszer is, aztán valami apró nyugtalanság futott át rajta. Mennék zuhanyozni. Zuhanni, ahogy ő hívta. Még egymás mellett feküdtek, de a másik csak nézte. Valami baj van, mondta. Hogy lenne baj, mosolygott. De amikor felkelt, már azt mondta: küzdök ellene, hogy ne legyen. És az előszobában, amikor idő előtt már rajta volt a kabátja, megint beléhasított az idegenség. Nem az, hogy valaki másé, csak megint az, hogy nem az enyém. Pedig féltékeny is volt, már akkor, ha pár óráig nem tudott róla, mit csinál. A másik rá is játszott. Ő is megpróbált rájátszani, kevés sikerrel. Ott, az ajtó előtt ez is, az is mindegy volt. Nem megyek le veled, mondta a másik, de aztán végül mégis lement. Amikor beindította a motort - elviszlek egy darabon -, még azt gondolta, el tudja engedni. Most, végleg el tudja engedni. Mielőtt elbúcsúztak volna, beszélgettek pár percet. Elég volt belenézni a szemébe. Mégsem tudom, gondolta.
Végigbeszélte a barátnőivel a délutánt. A másikkal néha még váltottak pár sort, de a legutolsó levelére már nem válaszolt. Meg tudom csinálni, gondolta elalvás előtt a kanapén, ahová három éve kiköltözött a férje mellől. Így marad, vagy lesznek szeretőim. Az is lehet, hogy elrendeződik minden. Fehér lovon szőke herceg, és elmosolyodott. Vagy eltűnik minden, a férj is, a másik is, és egy szép napon felébredek az első szerelmem oldalán.
Feladat nincs.
2015. 03. 02.