Egy régi tanárom (összehasonlító vallásfilozófia, különös tekintettel a buddhizmusra) mondta, hogy ha rajta múlna, a legtöbb embert legfeljebb százig tanítaná meg számolni. Gondolkodott egy percet, majd felnevetett, és módosította: inkább csak százon felül.
Mindenki - na jó, nem mindenki, de a legtöbb ember - azt akarja, hogy megrágva adják neki az információkat. Előemésztve. Ha ugyanezt a számára felszolgált étellel tennék, azt mondaná: fúj. Ez ellen viszont semmi kifogása.
És ha már az emésztésnél tartunk: miért nem képes az emberek úgyszintén túlnyomó többsége a problémáit magában feldolgozni? Hiszen már a hidra is BELÜL emészt. Mi az oka a másokhoz való futkosásnak, és annak a tévképzetnek, hogy az ORVOS gyógyít meg, ha betegek vagyunk? Nem, mondtam a harmincadik érettségi találkozónkon az egyik - sok van - orvos ex-osztálytársamnak. ÉN GYÓGYULOK MEG, ha meggyógyulok. Ő csak asszisztálni képes.
Pontosan egy hét múlva lesz harminchárom éve, hogy nem iszom alkoholt és nem dohányzom. Semennyi alkoholt nem iszom, és semennyit nem dohányzom. Viszont előtte... még úgysem írtam le, de jól emlékszem az egy havi alkoholfogyasztásomra, jelesül arra a részére, ami az otthon megmaradt üres üvegek alapján mérhető volt (tehát korántsem a TELJES mennyiségről van szó). Százharminc liter sör, húsz-harminc liter bor (jó szar bor, az a harminc forintos kannás), nyolc-kilenc liter tömény, leginkább rum - az Unicum már éttermi prioritás volt. Apropó, étterem. Hónom alatt egy könyvvel állítottam be, mondjuk a Búsuló Juhászba, az Ádámba vagy az Erzsébetbe, éjjel a Modern étterembe, a Visegrádi utca - Körút sarkánál. Ha sörös napom volt, kezdetnek négy sört kértem és két deci rumot, ha boros, két üveg Bikavért kólával és két deci Unicumot. Aztán addig folytattam, ameddig a szó szoros értelmében az asztal alá kerültem. Közben kiolvastam a könyv nagy részét, és - hála Istennek - erre általában ma is emlékszem, amint meggyőződhettek róla azok, akik ismernek. Mindehhez képzeljen hozzá a kedves Olvasó napi három doboz - leginkább egri, a debreceni még elviselhető volt, a sátoraljaújhelyi már nehezen - Symphoniát. A többi, talán a Gitane és a legerősebb mahorkák kivételével túl gyenge volt.
Nos, ezt hagytam abba egyetlen napon, 1980. július 16-án, a huszonnégy és feledik születésnapomon (ez már majdnem Harry Potter, ugye?). Huszonöt valószínűleg nem lettem volna, ha folytatom, huszonhat biztosan nem. Ebben nem hasonlítok Churchillre.
Soha nem fogok leszokni az ivásról, mondta elkeseredetten egy évvel korábban az akkori barátnőm. Ezért is hagyott el: ha még az ő szerelme sem volt képes abbahagyatni velem, akkor semmi. Igazán nem lett volna szép megmagyarázni neki, hogy valóban nagyon jó érzés, ha az embert szeretik. Olyannyira jó, hogy a legjobbakat erre lehet inni. Nem is magyaráztam el. A nyájas Olvasó kedvéért azért megjegyzem: nem voltam alkoholista, csak sokat ittam. Én nem szenvedélybeteg vagyok, hanem kényszeres. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni, illetve, ahogy a jelen állapot mutatja, mégis abba tudtam, de előbb ürügyet kellett találnom hozzá. Igazából nem is ürügy volt ez, hanem felismerés, de ne vágjunk a történet elébe.
Hogy nekem mekkora akaraterőm van, ámuldoztak az ismerőseim utána. Nem, semekkora akaraterő nem kellett hozzá. Ha az kellett volna, lehet, hogy ma is innék. Visszaszoktam volna, vagy igazán abba sem tudtam volna hagyni. Ha meg nem innék, fogcsikorgatva nem innék, vagy figyelem elterelve. Nincs gyógyult szenvedélybeteg, csak absztinens, magyarul önmegtartóztató. Egy alkoholista, aki erős akarattal megállja, hogy ne igyon, az nem egészséges ember, hanem egy erős akaratú alkoholista.
Van a dohányzásban és az ivásban valami közös. Gyanítom, hogy a drogozásban is, de azt egyetlen alkalmat kivéve nem próbáltam. Az az egyetlen alkalom a Parkinson-kór egyik gyógyszerével, Parkánnal és sörrel következett be. Nem kevés sörrel - egy korsó is elég lett volna, és pár szem Parkánnal. Három napig beszélgettem utána a vízcsappal. Jól elbeszélgettünk, de ennyi elég is volt belőle. Még volt egy Seduxenes – tejes-teás korszakom, akkor már nem ittam, és ezektől jól lehetett aludni, de ezzel tényleg vége. Szóval a dohányzásban, ivásban és drogozásban az a közös, hogy mindhárom menekülés. Nagy menekülés vagy kis menekülés, de menekülés. Amikor "kimegyek rágyújtani", akkor kvázi szünetelnek a problémák. Kivonom magam alóluk. Vagy legalábbis így - nem tudatosul, hanem ezt az érzetet kapom. Igen: KAPOM. Kapok valamit. Ami a cigaretta elnyomásával ugyan kicsúszik a kezem közül, de mindig ott a háttérérzés, hogy VAN KÖVETKEZŐ. Az alkohol is hasonló. Berúgni akkor fogok, ha nem veszek tudomást arról, hogy...nem, kedves Olvasó, nem. Nem arról nem veszek tudomást, hogy nem bírom a következő rundokat, hanem arról, hogy NEM OLD MEG SEMMIT. Még ha az égvilágon semmi bajom se származna belőle soha, akkor is olyan, mint a kedves rokon, aki részvét teli arccal ül a betegágyam mellett. KÍVÜL VAN. Kívül, drága, kedves, egyetlen Olvasóm. És kívül az én… a te... BÁRKI számára NINCS SEMMI. Semmi, ami elbirtokolható volna, semmi, ami megtartható volna, semmi, ami valóban segíthetne. Amit segítségnek nevezel, csak katalizátor. Vagy sorvezető. Rávezet a magad útjára. Amibe soha, senki nem tud beleszólni, bármennyire akar, akkor sem.
Tudod, hogy milyen érzés erre rájönni, miközben poharat pohár után hörpintesz fel, gyújtasz egyik cigarettáról a másikra, és leszel rosszul tőlük?
Nem kívánom, az ellenségemnek sem.
Csak a barátomnak, neki viszont nagyon őszintén.
2013. 07. 09.