Érdemes kicsit régi filmhíradókat nézni. Mondjuk, harminc-ötven éveseket. Hüllőknek lábsó, madaraknak fogsor - vagyis azoknak, akik akkor már éltek, nosztalgia, a többieknek retró. Bár azért a kisördög megkérdeztetné velem "az utca emberétől", hogy mi a bánat az a retró, és igen kíváncsi lennék, hányan válaszolnák azt, hogy a "retrospektív" rövidítése.
Ezekben az időkben készült el a modern magyar ember.
Mondok egy ártatlan példát. Áll a várostervező NŐ a tízemeletes panelház tetején egy adó-vevővel. Lent egy Wartburgban ül a térképész kollégája, aki papírra rajzolja mindazt, amit ő fentről megálmodik. És közben a riporter bocsánatot kér a "fentről" kifejezésért: nem, ő valójában nagyon is "lent" van, mondja, csakhát az a munkája, hogy néha fent is legyen. Dolgozó nő, aki a dolgozó népet szolgálja. Egyforma házak, egyforma emberek, vagyis dehogy egyformák, de egyformának KELL LENNIÜK, hiszen a doktrína szerint elenyésző a különbség köztük. Sőt, nincs is különbség. Senki nem beszél természetesen. A megszólított rendőr valami elképesztő, hivatalosnak szánt hangon ledarálja a betanult három mondatot, a spontán járókelők a Barátok köztet is megszégyenítő természetellenességgel nyilatkozzák, amit nyilatkozniuk kell, veszik körbe a rossz bácsit játszó szemetelőt, és bírják rá a szemét földről való felvételére, dobálják ki a masszív, régi bútorokat a furnérlapokból összetákolt moderneknek helyet csinálandó, nem véletlenül, mert az új lakásokba már csak azok férnek be. És mindenki elképesztően ügyetlen. A gyerekek, akiket egy osztályfőnöki órán mutat a kamera, mindegyiket úttörőnyakkendővel, amit normál órán nem volt az a gyerek, aki viselt volna, az egyik még valódi nyakkendőt is kötött, a pirosat meg erre rá, és a tanítónéni, aki friss dauerral a hajában, remegő hangon faggatta őket a pályaválasztásról. Az első megkérdezett persze tanítónéni akart lenni. De nem volt ügyesebb Kádár sem, aki Farkas Bertalan és Valerij Kubaszov fogadásakor a Parlament előtt először Farkas Bertalant köszöntötte, majd Kubaszovval fogott kezet, és csókolta szájon, viszont utána Farkas Bertalant is szájon csókolta, jó magyar szokás szerint. És a mozifilmek. Voltak nagyon jók is, de a tanításra szántak...az Egri csillagok...a Tüskevár...amikor az előbbiben ugyanaz a ló legalább tucatszor megjelenik, különböző lovasokkal, az Ázsiából érkező törökök egypúpú, azaz AFRIKAI tevékkel, dromedárokkal kocognak fel a - stílusosan - Teve-szikla aljához, Pilisborosjenő határába, ahol még ma is áll a makett, vagy amikor Matula bácsi az úttörőéletről kérdezgeti Tutajost, jelesül arról, ami minden öreg parasztbácsi örök és központi problémája, hogy az úttörőtáborban gyújtottak-e tüzet?
Nos, a mai modern, magyar ember egyrészt megmaradt ilyennek, őket hívjuk baloldalinak. Másrészt szintén megmaradt ilyennek, csak hozzátette a Horthyt túlélt apuka vagy nagypapa az idő (és a bevenni elfelejtett Cavinton) miatt megkozmetikázott emlékeit, tele ugyancsak nosztalgiával, persze az Ő nosztalgiájukkal, ami a hallgatóságnak már retró. Ehhez jött még A halál ötven órája, néhány magyar és német induló, néhány feles, és vele a "Ki a legjobb? Magyarok!" pár focimeccsen. Ötvenhat újkori romantikája, amit a negyvenöt évi kimondhatatlanság még izgalmasabbá tett, mínusz lábbal lefelé lógatott meglincseltek. Régi mániám: végigágyúzni Románián, s a toronyból késő este tárogató nem szól messze. Hozzá kis macskagyökér, bagolyháj, szűzlány első vérzése, Szíriusz, delfinek, sumérok, szkíták, Árpád, Előd, Ont, Kont, Tas, Huba, Töhötöm, és előállt a mai magyar jobboldal, alfától ómegáig.
Jészli ználi ví: kák mnye dárágí pádmászkóvnije vécserá.
2012.09.25.