Előítélet, vagy védekezés. Sőt, védelem. Saját életformánk védelme. Még mielőtt megtámadtak volna. De ez is vele jár. Ha egy ország követi el, ÉS GYŐZ, akkor dicsőséges hat napról beszélünk. Aki elrendeli, felmagasztosul. Ha viszont nem győz... különösen, ha utána békét köt... érdemes volna Szadat egyiptomi elnök szellemét megidézni, ha lehetne.
Ha magánemberek követik el, és - mint egy csoport - győznek, szintén felmagasztosulnak. Fehér báránnyá változnak. Ha vesztenek, ők lesznek a fekete bárányok. Így cseréltek, még színek tekintetében is Dél-Afrikában a búrok és a négerek. Vagy helybéli nevükön kafferek (az arab "káfir", "hitetlen" szóból - a legnagyobb rabszolga-kereskedők az arabok voltak).
Ja, hogy az "igazság", hogy elébe vágjak a kedves Olvasó megjegyzésének. Az igazság az, hogy a feketék ott folytatták, ahol a fehérek abbahagyták. De a tyúk meg a tojás, makacskodhat tovább az Olvasó. Sem a tyúk, sem a tojás nem érdekli azt, akinek a háta mögött Fokváros néptelen sétányán felhangzik a "kill the whites". Az én hátam mögött felhangzott már. Ilyenkor az ember nem hajlamos erkölcsi vitákat folytatni.
Mindez persze, hogy "csak" következmény. De ez az adott pillanatban nem segít. Vae victis. Nem gloria victis, ahogy a Corvin mozi falán olvasható az ötvenhatos mártírokról. Mindezt csak MEGELŐZNI lehet. Semmi mással, csak valamiféle integrálással. "Valamiféle", írtam, és szeretném is kihangsúlyozni. Nem beolvasztással. Nem akarat ellenére való asszimilálással. Természetesen jogi emancipációval, de az már elméletben megvalósult. Már csak a gyakorlati emancipáció hiányzik. Az ELFOGADÁS. Hányszor írtam már le: az ANNAK ELLENÉRE VALÓ SZERETET. Az agapé. Ami köznapi értelemben ugyanúgy nem szeretet, mint ahogy az elfogadás sem eltűrés. Az eltűrés viszont nem tűrés.
Megint rosszul írtam. Tévelygek én, is, na. Nem integrálásról, sem emancipációról van szó - szeretetről, annak EREDETI, nem emocionális jelentésében már igen -, hanem - ha az akarat már megvan - az integrálódás és emancipáció elfogadásáról és támogatásáról. Annak ellenére, hogy valakik nem olyanok, mint amilyennek én szeretném látni őket. Szó nincs róla, hogy hagyom magam terrorizálni. Szó nincs róla, hogy le kell nyelnem minden békát. Arról van szó, hogy adva van egy helyzet, olyan, amilyen - ami volt, azon nem tudunk már segíteni -, és ezt a helyzetet hogyan lehet úgy megoldani, hogy a legkevésbé korlátozzam az ütköző életformákat. Mindenekelőtt türelem kell hozzá. Tűrömfű, mondja a magyar. Sok türelem. Ezer évvel ezelőtt nyereg alatt puhítottuk a húst, végiggarázdálkodtuk egész Európát, jurtában laktunk és az Öregistent imádtuk. A svédek, norvégok, dánok - a szociális társadalmak mai bajnokai - Amerikától Ázsiáig a fél világot felégették. Nem volt bennük türelem egy szál se. Saját öregjeikkel és elesettjeikkel szemben éppúgy, ahogy másokkal szemben sem. A többi germánról, akikből a "németek" lettek, ne is beszéljünk. Obama ősei kétszáz éve még Afrikában kapálták a maniókát. De aztán valahogy eltelt az idő. Valahogy itt ragadtunk Európa közepén, valahogy a skandinávok és németek is lehiggadtak, Obamából meg amerikai elnök lett. Az Egyesült Államok első FEKETE elnöke. Jó, félfekete, de egy Ku-klux-klan tagnak ezt is hiába magyarázná bárki.
Adva van egy társaság, amely gyökeresen MÁS környezetbe csöppen, mint amit megszokott. Mint amit ő maga alakítana ki maga körül. Tudja a kedves Olvasó, hogy egy kutya mikor támad? Ha dühös, persze. De kutyánál ilyen, hogy szimplán "dühös", nincs. Valamit VÉD. Vagy az életét - ezt hívják vadászatnak -, vagy a testi épségét, vagy a területét, vagy a falkáját. A kutya ösztönlény. Akkor támad, ha úgy véli, támadnia kell. Valamire reagálnia, vagy valamit MEGELŐZNIE. Vannak szorongó kutyák is. Amelyek FÉLNEK. Nem konkrét dologtól félnek, hanem a FÉLELEMTŐL félnek. Attól, hogy valami BEKÖVETKEZHET. Például azért, mert idegen helyre kerültek, idegenek veszik őket körül. Idegen kutyák, például.
És bizony, vannak szorongó EMBEREK. Olyan emberek, akiken nem lehet segíteni. Ameddig képesek kompenzálni, addig jó, de ha egyszer már végére értek az önuralmuknak...akkor, ahogy az előzőekben írtam, nem segít önnön vétlenségünk az egész hajcihőben. Akkor vagy ki kell térnünk, ameddig ki tudunk térni, vagy fel kell venni a kesztyűt. De kizárólag azt a kesztyűt szabad felvenni, amit felénk dobnak, attól, aki felénk dobta. Általánosítani TILOS. És ezt úgy általában is mondom. Ez és ez az ember ezt és ezt csinálta ebben és ebben a szituációban. És kész. Az előző bekezdésben leírtak felfogása mindenesetre segíthet. Ha másban nem, a megértésben. Az elfogadásban. A tudomásul vételben. Ami ez esetben NEM végpont, hanem KIINDULÓPONT. Már, ha ép bőrrel ki akarunk kecmeregni ezekből a helyzetekből.
Ma dél, CBA. Egy kövér, öreg cigányasszony fizetne a kasszánál. Jó sok mindent vásárolt, a pénztárosnő alig győzi beütni. Olyannyira alig győzi, hogy melléüt. Egy irreális szám jelenik meg a gépben: száznyolcvanöt-ezer forint. Ő is látja, hogy irreális, én is látom, aki a sorban következem, a cigányasszony is látja. Van vele egy másik cigányasszony és egy kislány. A másik asszony elkezd káromkodni, ez csitítja. A pénztárosnő megpróbál a végére járni a dolognak, hogy mit rontott el. Nem kér pénzt, nem ad blokkot, hanem tételről tételre ellenőriz, kihívja az üzletvezetőt is. Végül megoldják. Fizetendő tizenhatezer forint. És innentől az öreg cigányasszonyból dőlni kezdenek az átkok. Nem hangosan. Halkan. Félelmetesen halkan. Csak a pénztárosnő és én hallottuk. "Ne legyen karácsonyod." "Ne érd meg a jövő évet." "Csak bánat jöjjön rád." A pénztárosnő egy darabig nem szól, később mond egy bölcset: az átok visszaszáll (sajnos nem az összes száll vissza, és nem mindig, hiába mondja a népdal is, hogy "mer' az átok helyet keres, azt fogja meg, kit érdemes", de ez most mellékes), aztán elkezd cigányozni. És közben remeg, mint a nyárfalevél. Én is remegtem volna.
Le kell nyelni, mondtam neki. Tényleg le kell. Eddig a pontig még le is lehet.
De könnyű azt mondani.
2013. 12. 06.