Iványi Gyuri barátom lapján találtam - azóta mintha levette volna - egy szemléletbeli tévedést. Pontosabban nem tévedést, hanem hibát. Azt írja, hogy a pék nem azért süt, hogy az embereket etesse, hanem, hogy maga egyék. Hogy eladja a portékáját, és az árából fenntartsa magát. Cégvezető koromban szoktam volt mondani, hogy az ember nem pénzért dolgozik, hanem PÉNZT KAP ÉRTE. Nem veszem elő József Attilát. Elég annyi, hogy a pék igenis azért süssön, hogy az embereket etesse, mégpedig minél magasabb színvonalon, az pedig, hogy megél, sőt jól megél ebből, legyen ennek a fokmérője. És olcsóbban? Árarányosan. Ha az olcsóság a cél, sőt, ha az "olcsó" szó a művelet bármely szakaszában szerepet kap, akkor az már nem a sütés művészete, vagyis nem az, amitől pék valóban pék, hanem vagy karitatív tevékenység, vagy üzlet, vagy ezek kombinációja.
A "pék pénzért süt" és "a szerelem nem más, mint közösülés a szaporodás érdekében" tartalmilag ugyanaz. E két szemlélet különbsége ugyanaz a különbség, mint egy hatalomtechnikus és egy uralkodó közötti különbség. A mai politikusok nem politikusok, hanem üzletemberek és csalók keverékei, akik hatalommal kereskednek. Mindegy, hogy megmaradnak a hatalomnál (ilyen volt bizonyos értelemben Kádár János, és ilyennek tűnik például Gyurcsány Ferenc is), vagy tényleges vagyontárgyakra konvertálják, mint Orbán Viktor. A hatalom olyan, mint az arany: bármikor és bárhol pénzre váltható.
Ma - pártnap lévén - volt egy indulatoktól nem mentes beszélgetésünk. Az egyik barátunk felolvasott egy soha véget érni nem akaró litániát arról - nem ő írta -, hogy mindaz, ami a mai Magyarországon történik, nem csetlés-botlás, útkeresés, hibát hibára halmozás, hanem egy rendkívül tudatosan kialakított struktúra, amely az általános függőség létrehozásával azt célozza, hogy a hatalmat megkaparintó elit azt a lehető legtovább birtokolhassa. Az egész semmi másról nem szól, mint a pénzben (is) kifejezhető hatalomról, amelynek az előbb említett függőség a biztosítéka. A nagy többség, amely a társadalom alsó perifériáján él, maradjon a hatalomnak tökéletesen kiszolgáltatva (közmunka), egzisztenciája - gyakorlatilag - a nullával legyen kifejezhető, ezáltal az a - kisebb, de még elég számos - réteg kerüljön alulra, amelyet "középosztálynak" neveznek. Senki ne legyen képes kitörni arról a helyről, ahová került. Ha legalul van, az életösztöne, ha kicsit feljebb, a visszatérés lehetősége nélküli lecsúszástól való rettegés tartsa egy szűk elit markában. Fortélyos félelem igazgat, mondaná József Attila, ha már szóba került. Mindezzel párhuzamosan a gyerekek három (!) éves korától elkezdődik a lojalitásra való programozás. Nem tanítás, hanem programozás. Olyan diktatúra még nem született, amelyik ne tartott volna az értelmiségtől. A társadalom - ezt már én teszem hozzá - megszűnik társadalomnak lenni, és átadja helyét egy kolosszális rabszolgatelepnek. Mondhatnék Orwell után állatfarmot is, de a rabszolgatelep - biológiailag emberek lévén - mégis szolidabban hangzik.
Mindezt tudtuk, mondtam, amikor engedtek szóhoz jutni. Soha nem írtam olyat, hogy ami ma nálunk történik, ne lenne tudatos. EBBŐL AZONBAN NEM KÖVETKEZIK, HOGY NEM HIBÁS. Egy dologra koncentrál, a hatalomra. Lenin is arra koncentrált, Sztálin is arra koncentrált, Mussolini is arra koncentrált, Rákosi is arra koncentrált, Kádár is arra koncentrált. A mai diktátorok is arra koncentrálnak. Ha emellett létrejön bármi jó is, bármi olyan, ami látszólag egybevág a társadalom, mint társadalom rendeltetésével, az nem úgy jön létre, hogy a társadalom jól működik, és létrehozza, hanem úgy, mint adomány. Mint valamiféle ajándék a Vezértől. Köszönjük néked, Rákosi pajtás, tiéd a hálánk, tiszta lánggal ég. Nem a prosperáló gazdaság van a hátterében, hanem kölcsönök, melyeket vagy újabb kölcsönökből törlesztenek, vagy egyáltalán nem akarnak törleszteni (Hitler), egyéb (például uniós) források, melyekből (nagy részüket ellopva) csinálnak pár Patyomkin falut, az olcsó munkaerő (lásd előbbieket) és (paraszolvenciáért adott) kedvezmények idevonzotta idegen befektetések. A cél az eladósodás is, sorolta a barátunk. Miért? - kérdeztem. Hát, mert akkor ezzel meg lehet indokolni a megszorításokat. Nem, mondtam, és mondom most is. Nem hiszem. Egy diktatúrának nincs szüksége valóságra. Azt mond, amit akar.
Az eladósodás valóban bekövetkezhet, de nem mint cél, hanem mint KÖVETKEZMÉNY. Egy közgazda igyekezne elkerülni, illetve a gazdaság motorjaként használni. Nem a hitellel van baj, mondaná, hanem azzal, ha a hitelt nem megfelelően használják. Nem oda teszik, ahova tenni kellene ahhoz, hogy a költségeken (visszafizetésen és újabb befektetéseken) túl is növekedhessen az életszínvonal. A diktatúrák azonban nem így működnek.
A tőke biztonságra törekszik, szokták mondani. Ha valóban így van, akkor a diktatúra kifejezetten vonzó számára. Azonban én úgy gondolom, hogy nincs így. A "tőke" nem csinál semmit. Nem személy. Piaci szereplők vannak, akik birtokolják. Ezek a piaci szereplők pedig - valóságos piaci körülmények között - versenyben állnak egymással. Egy diktátor valóban képes biztonságot nyújtani (nem ingyen, ahogy láttuk, de nem is várják tőle), EGYESEKNEK. Azzal nyújt biztonságot, hogy másokat háttérbe szorít. Gondoljanak az Amerikai Egyesült Államok sérelmeire, Mark André Goodfriendre és Colleen Bradley Bellre. Gondoljanak a Tescora, Sparra, egyéb élelmiszer-multikra kontra CBA. A verseny - ez a politikára is vonatkozik - lényege az ESÉLYEGYENLŐSÉG. Ugyan már, legyintenek Önök. Egy kiskereskedő egyenlő esélyekkel versenyzik egy multival? Nem. A kiskereskedő a többi kiskereskedővel versenyzik - ha hagyják - egyenlő eséllyel, és ha ügyes és jó, akkor feljebb léphet, ha pedig annyira ügyes, hogy ő is multivá válik, már versenyezhet a többi multival. Feltéve, HOGY NEM SZÓLNAK BELE. Se így, se úgy. Se ezért, se azért. Ez az, ami egy diktatúrában nincs. És ez az, amiért - elvben - az ÖSSZES piaci (politikai) szereplő KÖZÖS érdeke a diktatúra megszüntetése. Jó példa rá az ókori Athén. Az athéni demokrácia története három arisztokrata család vetélkedésének a története. Ketten összefogtak, száműzték a harmadikat, egyikük pedig hatalomra jutott. Aztán a másik is hatalomra akart kerülni, összefogott a száműzött harmadikkal, és most az uralkodó családot száműzték. Így ment ez egészen addig, ameddig az egyik család rá nem jött, hogy ki tudnak kerülni ebből a körforgásból, ha versenykörülményeket teremtenek, azaz közbeiktatják a népgyűlést. Ettől kezdve elvben mindegyikük esélyes lesz, és az is marad, legfeljebb per pillanat veszít. Ez ellen egyik családnak sem lehetett kifogása.
Ezért gondoltam úgy, hogy a diktatúrák - történelmi léptékkel - rövid életűek. Hogy ez a kor, amiben élünk, nem kedvez a diktatúráknak. Jönnek, mennek. Maguktól, háborúktól, mindegy. A vége a verseny helyreállása és a "demokrácia" lesz. Csakhogy az, amit ma demokráciának hívnak, nem az ember természetes társadalmi állapota. Egy kérdés, hogy nem létezik, egy másik kérdés viszont, hogy ami helyette létezik, nem azoknak az uralma, akik erre születtek, hanem azoké, akik nem erre születtek (a népé végképp nem). A lojálisoké az elhivatottak helyett. A demagógoké, hatalomtechnikusoké. A politikai párt, így szól a hivatalos verdikt, csatorna a főhatalom és az állampolgárok között. Nos, nem. A politikai párt, illetve annak képviselője a pénz és a (pénzben kifejezhető) hatalom között csatorna: egyszerű PÉNZVÁLTÓ. A mai, magukat "demokratáknak" mondó politikusok zöme a HATALOM KUFÁRA. A többi jóakaratú bolond.
Tehát ezt gondoltam mind a mai (tegnapi) napig. Aztán Amerikára gondoltam, és Donald Trump (eddigi) menetelésére. Számomra az egyik legvisszataszítóbb amerikai politikuséra, a - sok tekintetben - amerikai Orbán Viktoréra. Mellékes, hogy a végén győz-e, avagy veszít. Ha így folytatja, és veszít, csak idő kérdése, hogy egy hozzá hasonló kerüljön az Egyesült Államok elnöki székébe. Aztán Merkel vesszőfutására gondoltam, a lengyelekre, keletebbre meg gondolnom se kellett. A cárok bukása után az európai Kelet a diktátorok paradicsoma.
Lehet, hogy egészen egyszerűen nem megy tovább? A gazdaság nem arra való, hogy a társadalmat irányítsa. Hiába a piaci szereplők közös érdeke, a farok nem tudja csóválni a kutyát. E tekintetben nincs egyenlőségjel. A körte nem csap át almába.
Lehet, hogy nem a "demokrácia" fog visszatérni, hogy utána szétessen magától, hanem EZ A VÉG? Egy paródia, a parvenük királyságával. Ami a működőképesség látszatát kelti, mert a SZERKEZETE emlékeztet a természetes emberi társadalom szerkezetére. Ez lenne a társadalom, mint önsegélyező emberi szerveződés vége? Ami pedig utána jön, az a - talán formálisan még meglévő - államok helyén a kisebb-nagyobb gazdasági csoportok közvetlen uralma? Még a vallásnak, mint pszeudo-vallásnak is lehet egy hasonló dobása, lásd például az Iszlám Államot. Diktátorok, hamis próféták és hamis főpapok. Nem mondom, hogy nincs megoldás, mert talán van, bár nem rövid távra, de -
Nagyon besötétedett körülöttünk, zárta le Erwin Rommel német tábornok az emlékiratait, nem sokkal kikényszerített öngyilkossága előtt.
2016. 02. 11.