Kivételesen engem is érint. Van ugye, a 91 éves anyukám. Aki, tetszik nekünk, nem tetszik, 91 éves marad, és reméljük, lesz 92 is. Ez önmagában nem betegség, de ilyen korban makkegészséges ember nincs. Ugyanúgy nincs, mint "végelgyengülés". Mindenki, aki természetes halállal hal meg, valamilyen betegségben hal meg. Nos, szóval 91 éves. Egyedül nem látja el magát, csak segítséggel. És ez a segítség momentán én vagyok. Ha épp nem én, akkor jöhet a szívességkérés valakitől, illetve valaki megfizetése. Ha mindez nem történne meg, kórházba kellene vinni, ami az államnak pluszkiadás. Eddig úgy tűnt, mindezt az állam (önkormányzat) is átlátja. Alkut kötött tehát velem: éhbérért, ami a töredékét sem fedezi a ráfordítandóknak, úgynevezett ápolási segélyt adott, nagyjából havi huszonegyezer forintot. Adna továbbra is, egyelőre (erről még szó lesz), ha...ha továbbra is a második kerületben laknék. De nem lakom. És a hetedikben, ahová költöztem, kerek egy hónapja megváltoztak a szabályok. Ápolási díj akkor jár, ha mindkét érintett, vagyis az ápoló és az ápolt is a kerületben lakik. Csakhogy ez esetben az ápolt az ötödik kerületben lakik, ahol viszont az ápoló nem lakik. Így aztán ápolási díj nem jár. Hogy ki a franc fog a nap bármely szakaszában odarohanni, és az, aki odarohan, miből fizeti a SAJÁT tb-járulékát, a kiskutyát, nagykutyát, kisegeret, nagyegeret nem érdekli. (Az ápolási segély munkabérnek számít, és jár vele nagylelkűen társadalombiztosítás is. Most ezt én elvesztettem, tehát mehetek be a NAV-ba csekkekért, hogy havi 5e Ft-ot ÉN fizessek azért, hogy megszabadítom az államot egy kellemetlen és költséges feladattól.) Mintha a munkahelynek (a betegápolás munka, ld. zárójeles első mondat) és a lakóhelynek egy és ugyanazon közigazgatási egységen belül kellene lennie, mert ha nem, nem jár munkabér sem. Hogy egy kilencvenvalahány éves, nyilvánvalóan erősen csökkent teljesítőképességű ember gondozása csak MÉLTÁNYOSSÁGBÓL támogatható, hab a tortán. Talán, ha keze-lába sem volna, és mondjuk hatvanszázalékos rokkantnak nyilvánítanák (nálunk talán a halottak sem száz százalékosan halottak)...ehh.
Ez még csak a kezdet, mondta a második kerületi illetékes hölgy, akivel régebben annyira összebarátkoztunk, hogy azóta a portál rendszeres olvasója lett. Előbb-utóbb (legkésőbb a választások után) mindenhol be fogják vezetni szerinte, majd következő lépésben az összes segélyt a kormányhivatalok hatáskörébe fogják utalni. Hogy szigorúbb ellenőrzés alatt legyenek, így a verdikt, de vélhetően nem ez a főok. Ma még...ma még a gazdag kerületek lakói kapnak segélyt, ha akarnak, és ha teljesítik a feltételeket, a szegény kerületek lakói...tudja azt az Olvasó ezek után, mit kapnak. De hiszen hány csókos, üzlettárs, rokon lakik ezekben? És hány potenciális Fidesz-szavazó?
Elgondolkozhat az Olvasó, mit is élünk fel. Ne tudjam meg, mondta a hölgy, amit ő tud. Ne lássam, amit ő lát. Ne halljam, amit ő hall. Hogy is mondtuk a kezdetektől? Ha az állam azt a három funkciót nem teljesíti, amiért van, felesleges. Ezek: védelem a nélkülözések ellen, védelem a betegségek ellen, védelem saját embertársaink ellen. A mai magyar állam kevesebb, mint felesleges. Nem arról van szó, hogy kacsalábon forgó palotában kell mindenkinek lakni, és minden vacsorára orosz kaviárt enni. Arról van szó, hogy ha valaki, különösen önhibáján kívül nem tudja magát ellátni, akkor az államnak kutya kötelessége erről gondoskodni. Ha pedig valaki lesz olyan szíves, és leveszi a válláról ezt a terhet, ráadásul - az állam részéről - egy igen jó üzlet keretein belül, akkor a lehető legnagyobb - nem, nem szívtelenség, hanem - ostobaság ezt az üzletet felmondani.
Azonban tudjuk, a mai magyar állam teljesen másról szól, mint az állam számára jó üzletekről.
2013. 06. 04