1974. egyik téli estéjén egy barátommal söröztem valamelyik kocsmában. A mellettünk levő asztalhoz két tizenöt-tizenhat év körüli lány ült le. Körülbelül negyedóra múlva az a lány, aki pontosan velem szemben, arccal felém helyezkedett el, felállt, és megkérdezte tőlem, miért fixírozom. Tartósan nem tudom másképp viselni a fejemet, mint ahogyan Isten megteremtette, válaszoltam. Beszélgetni kezdtünk, majd kikövetelték, hogy kísérjük haza őket - az éjszaka is járó tizenkettes villamos vonalán laktak, az engem megszólító lány Angyalföldön, a zömmel cigányok lakta Tripolisz mellett, az egykori, Csikágónak becézett Tomori-telep helyén az ötvenes években felhúzott Sztálin-barokk házak egyikében. /A Tripolisz 1911-12-ben épült, eredeti neve "Palotai úti kislakásos telep" volt. Az észak-afrikai Tripolisz -ma Libiához tartozik- a törököktől éppen azokban az években került olasz fennhatóság alá, és miután az egyik itteni kocsmáros kiírta a cégérére, a név ráragadt az egész telepre. A Tripoliszt 1977-ben számolták fel, lakóit Újpestre és Káposztásmegyerre költöztették át az új lakótelepekre./
A lány, aki egészségügyi szakközépiskolába járt, tipikus, kétgyermekes Kádár-kori munkáscsaládból származott, az apa nyomdász volt, az anya főnővér egy kórházban. Tipikus Kádár-kori életet is éltek: volt lakásuk, volt egy nadrágszíjtelkük Verőce mellett egy maguk építette kulipintyóval, az apa munka után beült a közeli kocsmába, az anya vacsorát főzött, mindig tele volt a hűtő hússal, sörrel, felvágottal, esténként a tévét nézték, a hazatérő apát, aki mindig elaludt a műsor alatt, ágyba irányították, vasárnaponként megették a húsleves-rántotthús krumplival-palacsintából álló ebédet, és, legalábbis a szülők, elégedettek voltak a sorsukkal. Mind az anya, mind az apa elfogadta, amit az élettől kapott, bár az anya, ha később születik, többre vihette volna: ő ugyanis OKOS volt, és ezt gyerekeire, különösen a lányára, át is örökítette. A lány bátyja eszperantista lett, és mindenféle, akkor tipikus látszatfoglalkozásokat űzött, amelyeket beírtak a személyi igazolványba, tehát az embert nem vitte el az igazoltató rendőr közveszélyes munkakerülésért, amelyek nem jártak sok munkával, és amelyekért még fizettek is valamennyit. Ilyen foglalkozás volt a figuráns /földmérő melletti segéd/, a telefonfülke-sepregető, gázszaglász, védőital-kihordó, a tűzoltókészülék-ellenőr, és hasonlók. A lánynak volt egy barátja, ő akkor még a továbbépülő kettes metrónál dolgozott keszonosként, és számtalan, hozzá hasonló barátnője, osztálytársaktól az Ecseri-piacon áruló dúsgazdag bútorkereskedő lányáig. Három évvel megismerkedésünk után, e barátjától a lány teherbe esett, majd tizenkilenc évesen megszülte egyetlen lányát. Tovább soha nem tanult /bár már tizenhat évesen előadást tarthatott volna a TIT József Attila szabadegyetemen angol-amerikai irodalomból/, barátai és ő is az alvilág és felvilág határán éltek, sokkal több időt töltve az előbbiben, mint az utóbbiban. Pénzkereső tevékenységük zöme különböző csalásokra és lopásokra korlátozódott. A lányt gyermeke apja feleségül vette ugyan, de rövid időn belül elváltak, később a lány beleszeretett egy nagyobb kaliberű bűnözőbe /őt véletlenül -akkor már évek óta távol tartottam magam a lánytól- én is ismertem: ugyanabban a közösségi házban dolgozott 1985-ben, ahol én voltam népművelő, ő hozta az első Rambo-filmeket, és Zoltánt, Drakula kutyáját/, a szerelem -legalábbis a lány részéről-, amikor egy Szigeten pár esztendeje összefutottunk, még tartott. Megijedtem tőle, amikor megláttam: egy negyvenhat éves nő, aki húsz évesnek akar kinézni, noha nem néz ki annak - igazság szerint teljesen másnak nézett ki, de ezt az Olvasó fantáziájára bízom. Fél fülére valamitől megsüketült, anyukáján és a lányán kívül senkije nem volt már, csak a maffiózó, aki néha elvitte magával: szexuális rabságban tart, panaszkodott, de ez inkább dicsekvésnek hangzott, a teljes leépülés előtti utolsó önigazolásnak.
A lányát két évesen láttam utoljára. Később bejelöltem az iwiwen, pár napja egy másik közösségi oldalon beszélgetni kezdtünk. Amikor az anyjával összefutottam a Szigeten, még vendéglátózott, de az sok kötöttséggel járt - most Frankfurtba és Münchenbe jár pénzt keresni. Egy-másfél hetet dolgozik havonta, ami bőven elegendő hármuk megélhetésének /neki is született egy gyereke, aki szintén apa nélkül nő majd fel, a nagymama két éve meghalt/ biztosításához és a körülbelül kétezer eurós havi rezsije kifizetéséhez. Kurva lett, iszik és kábítószerezik. Most harminckét éves, hogy mi lesz később, nem is érdemes belegondolnia. Az ész náluk anyai ágon biztosan öröklődik: ez a lány is okos. Messze az átlagon felül okos, amelynek az ő esetében egyetlen hozadéka MINDEN KORLÁT MEGKÉRDŐJELEZÉSE. A korlátokat - amelyeknek létét egyetlen pillanatra sem befolyásolja, hogy mit gondolnak róluk - nem csak okos emberek próbálják meg áthágni. A különbség az, hogy utóbbiak elismerik őket, de ki akarják kerülni, előbbiek viszont EL SEM ISMERIK. Pedig a - természetből, más megfogalmazással Isten törvényeiből következő - korlátok léte vagy nemléte nem racionalitás kérdése. Ezeket csak TUDOMÁSUL KELL VENNI, más megfogalmazással EZ ÍGY MŰKÖDIK, ahogy egy régi ismerősöm mondaná. Arra nézve pedig, hogy ugyan melyek lennének ezek a törvények, van egy nagyon jó iránytű: mindazon dolgok lényege, amelyek az emberiség "felvilágosodás" előtti történelmében korszakosan nem változtak.
Ahogyan Hóseás próféta sorsa Izrael sorsát, e három generáció élete az emberiség /eddigi/ életét példázhatja. A kilépés a korlátok tagadásának világából elvonási tünetekkel jár. Az elvonási tünetek nagyon nem kellemesek, és az élet is sokkal nehezebbnek tűnik majd, de nem azért, mert valami megnehezíti, hanem mert ELEVE NEHÉZ. Az emberiség, a kábítószerező lány és az anyja is át fog lépni e nehezebb életbe, akár akarja, akár nem. De messze nem mindegy, hogy ez az átlépés illúzióból a valóságba valóságos életük végét jelenti-e, vagy régi-új kezdetét.
2010-08-08