"Aki mindent möglát, mind fúr az oldali."
(magyar közmondás)
Hiányos a tudásom és ordenáré vagyok, írta nekem két napja egy hölgy. Valóban, és valóban. Kitöröltem, de azonnal meg is bántam. Hiba volt. Azért töröltem ki, mert mélységesen felháborított, hogy azzal a lendülettel, amivel ezt - hosszabban - közreadta, a hölgy letiltott, vagyis elmenekült a válasz elől. De akkor is hiba volt, különösen, hogy előtte pár hozzászólással jelentettem ki nagy pofával, hogy ha egyszer ott vagyok a placcon, akkor tűrnöm kell a kritikát is. Megpróbáltam reprodukálni, de nem tudtam. Nincs alteregóm a hasonlókra, és nem is lesz. Mea culpa, de tényleg. A jövőben igyekszem erőt venni vehemens természetemen. Nem garantálom, hogy sikerülni fog, de - Kálvint és Pál apostolt utánozva - törekszem rá.
Érdekes dolog ez a tudás. A hölgy valószínűleg a lexikális tudásomra gondolt. Másra nemigen gondolhatott, mert csak azt olvashatta. Természetesen hiányos. Egyetlen percig se tagadtam. Amit leírok, annak, ha kicsit is bizonytalan vagyok benne, megpróbálok utánanézni, de az az utánanézés is...pár éve szóba került Tel Aviv. Kíváncsi voltam, mikor alapították. Megnéztem két lexikonban, Izrael Állam és a város egy-egy honlapján. Négy különböző dátumot találtam. Végül láttam egy könyvben (A vérünkben van - amiről a gének mesélnek, csak ajánlani tudom mindenkinek) egy képet, amelyen néhány szakállas askenázi zsidó álldogál a Jaffa arab település melletti sivatagban, és salamoni döntéssel ennek a dátumát fogadtam el. De elfogadhattam volna akármelyik másikat is. Nem tudás. Információ, amit legtöbbször tekintélyelv alapján tekintünk érvényesnek. Kezdődik az iskolával, folytatódik hasraütésszerűen. "Tanultuk." "Ha a bédekker azt írja." "Egy komoly, tudományos könyvben olvastam." "A téma nemzetközi szaktekintélye jelentette ki." "Benne van az újságban." "Maga a dalai láma mondta." "A pápa." "Churchill." "Newton." "Einstein." "A genfi hadronütköztető hivatalos közleményben erősítette meg." És így tovább.
Amire a legutoljára kellene hivatkozni, az a tudomány. A tudomány éppen attól tudomány, hogy egyetlen kérdést sem tekint véglegesen lezártnak. Ha ehhez hozzácsapjuk Karl Popper falszifikáció-elméletét (a tudományosság ismérvének nem a bizonyíthatóságot, hanem a CÁFOLHATÓSÁGOT tekinti), akkor azt lehet mondani, hogy a tudomány éppen attól tudomány, hogy nem tartja magát tudománynak. Definitíve elismeri, hogy hiányos, és hiányos is marad.
Mindezek, amiket fentebb leírtam, ahogy a hölgy állítása is, a lexikális tudásról szólnak. Abban, bármennyi adat nyüzsög is a fejünkben, csak bizonytalanok lehetünk. Ezt hívják tudományos alázatnak, másképpen tudományos realitásérzéknek. Könnyen olyanná válhatunk, mint az a matematikus volt osztálytársam, akiről a tíz éves érettségi találkozónkon azt mondta egy másik osztálytársam, hogy ezt az embert úgy képzeli el, mint akinek a feje rengeteg képlettel van tele, de mindegyikben van egy pici hiba.
De van egy másfajta tudás is. A holisztikus szemlélet már pedzegeti. Ez nem merül el a részletekben. Köznapi szinten nehéz pontosan meghatározni. "Ösztön", "megérzés", "intuíció", ilyeneket mondanak. Nem e (fizikai) világi. Hogy abból való-e, nem tudom. Nem és igen, mondanám most. Mindenesetre összefügg vele. A lényeget pedzegeti. Az esszenciát. A tudomány számokkal, illetve számszerűsíthető mennyiségekkel dolgozik. Még a szóban is - "mérnök" - benne van. Tudomány az, ami konkrét, a kifejezésnek ebben az értelmében. A filozófia éppúgy nem tudomány, mint a teológia, politológia vagy a szociológia. Tudomány akkor lesz belőlük, ha RÓLUK írnak. Mit állít az egyik, mit a másik, ki állította, mikor, hol, miért. A matematika meg azért nem tudomány, mert az - elfogadva Galilei meghatározását - a tudomány NYELVE.
De tudományosan még egy egysejtű sem ragadható meg. Egy növény sem, egy állat sem, sőt, egy asztal sem. Le lehet tudományosan írni, mi van bennük, hogy néznek ki, csak épp a lényegüket nem lehet tudományosan leírni. Amint a kedves Olvasó csodálkozva ránéz a természet bármely alkotására, egy virágzó fára tavasszal, egy arabs lóra, vagy akár csak az alkonyi égre, amin egymást kergetik a felhők, melyeket vörösre színez a lemenő Nap, és felsóhajt: milyen SZENVEDÉLYES idő van, be fogja látni. A számokban nincs szenvedély. A szenvedély BENNÜNK van. Nem írható le mennyiségekkel. Hozzá lehet - teljesen önkényesen - rendelni biokémiai folyamatokhoz, de a szenvedély nem az. Nem lehet tudományosan leírni. És mégis van. Olyannyira van, hogy PONT EZ A LÉNYEG.
A nukleáris fizika - is - használja a "kritikus tömeg" fogalmát. Ez - most így gondolom - a kétféle tudásra is igaz. Lehet a lexikális tudásnak egy olyan, elégséges határértéke, amin túl már nincs szükség rá. Nem merem leírni, hogy amin túl már átcsap minőségbe. Nem is gondolom komolyan. Nem csap át semmibe, mert a minőség mindig ott volt, csak ennyi kellett, hogy aktivizálódjon. Onnantól semmi szükség rá, a mi szempontunkból. Onnantól már bölcsességről lehet beszélni. Persze van, amikor a minőség nincs ott. Vagy annyira el van rejtve, el van nyomva, hogy nincs az a tudás, ami kihozza. Nem is tudás, kedves Olvasó, a tudás köznapi értelmében. Hiszen az, mint mondtuk, általánosan csak tekintélyelv alapján elfogadott információk halmaza. Önmagában halott tudás. Élő úgy lesz belőle, ha átéljük. Tapasztaljuk. Nem kívül, hanem belül. És az az érdekes, hogy kevéssé számít ezeknek a tapasztalatoknak a fajtája. Jóformán mindegy. A számuk számít, és az, hogy elégségesek-e. Ők az indítómotor. Ők hívják elő azt az átfogó tudást, ami nem számszerűsíthető, mert a lényegre irányul. EGYETLEN lényegre, amiben MINDEN benne van. Nem számokkal van benne, hanem esszenciálisan. Mint lényeg. E fizikai világban kifejezhetetlenül.
Gimnazista koromban mondtam egy barátomnak, hogy szerintem egy hetven éves ember akkor is bölcsebb, mint egy húszéves, ha teljesen izolált környezetben öregszik meg. Most se mondok mást.
Gyerekkorom egyik kedvenc olvasmánya Fekete István Tüskevárja (és persze a folytatás, a Téli berek, meg Fekete István legtöbb egyéb könyvei is) volt. Idézek belőle:
"Olvasgassál, fiam - tanácsolta akkor a mama -, pihenj, napozz. ... Nagyon fontos, hogy kinek a társaságában vagy, talán az öreg Matulától akarsz tanulni? Bagószagú vénember, alig tud írni-olvasni...
- Terka! - szólt közbe István bácsi szigorúan. - Terka, miket beszélsz?
- Jó, jó - legyintett az asszony -, én is szeretem az öreget, gyermekkorunkban mindenféle játékot hozott...apró vadrécéket meg tündérrózsát...de mégis elmaradt öregember: Gyula nem tanulhat tőle semmit.
- Terka, ez nem igaz. Matula tiszta szívű, bölcs öregember, akitől rosszat nem tanulhat a fiatok. Én nem szólok bele, hogy engeditek vagy sem, de a természetről annyit tud az öreg, mint két egyetemi tanár..."
Ha ez a bölcsesség megvan, nincs szükség lexikális tudásra. Akkor abból amennyi van, annyi van. Nem überol semmit. Nem hiányzik sehol.
És most mondok még egy érdekeset. A mai világ információáradata nemhogy "előre" (a valóban, lényegileg használható felé) nem visz, hanem inkább hátra. Lásd ennek az írásnak a mottóját. Mintha azt kellene újra megtanulnunk, amit csecsemőként és kisgyermekként még tudunk. Az az adathalom, ami ránk zúdul, általában megzavar. Hajlamos megzavarni. Ezért van, hogy egy öreg parasztember egy eldugott faluban többet tud(hat) a "világról", mint húsz szociológus, pszichológus és filozófus egyszerre. Ránéz valamire, és látja a lényeget. Akkor is látja, ha soha életében nem találkozott vele. A kisgyerek is.
Hogy hol mérődik le mindez, kedves Olvasó? Hát nem a véleményekben. Ott a legkevésbé. Még a "gyakorlati" életben sem. Sőt: az életben sem. Talán a halálos ágyon. És ott már mindenki egyedül fekszik, akármennyien nyüzsögnek is körülötte.
2015. 01. 10.