"Hadnagy uram, hadnagy uram!"
"Mi bajod van, édes fiam?"
"Piros vér foly a mentére."
"Ne bánd, csak az orrom vére."
"Hadnagy uram, hadnagy uram!
El ne essék itt az útban."
"Bele botlám egy nagy kőbe;
Szegezz szuronyt s csak előre!"
Megy a honvéd, áll a hadnagy,
Mély sebében összeroskad.
"Hadnagy uram, hadnagy uram!"
"Csak előre, édes fiam!" (Gyulai Pál)
Csak egy kis szemelvény Geri Tibor barátom tegnapi posztjából. Mivel Tibit személyesen is van szerencsém ismerni, és - akármit is mond és/vagy ír - kifejezetten kedvelem, ezért eszem ágában sincs ezt az opus-át, illetve a benne foglaltakat sem elemezni, sem kritizálni. Nem az én feladatom. Hadd higgyen bennük, hadd harcoljon értük. Adjanak értelmet az életének. Ennyi épp elég is. Akkor lássuk az idézetet:
"A Tetraéder és Arisztotelész politikai rendszere pontosan mutatja, hogy mi az emberiség társadalmi fejlődésének következő lépcsőfoka, milyen a következő világkorszak. Azt kell elérnünk."
Tehát szó nincs kritikáról. Nagyjából-egészében - más szavakkal - ugyanezeket lehet olvasni bárhol, természetesen azzal a különbséggel, hogy mások más geometriai testet képzelnek el, más filozófusra hivatkoznak (ha hivatkoznak egyáltalán valakire, és az a valaki épp filozófus), és mást akarnak kihozni az egészből. Nekem három szón akadt meg a tekintetem mindössze: "fejlődés", "lépcsőfok", "világkorszak".
Kedveseim. Boldog-boldogtalan, aki valamilyen mézesmadzagot be akar dobni, ilyesmiket mond. Az alaptétel, hogy a történelem valamiképpen "előre" megy, azaz "felfelé", egy "magasabb" szint felé, mindig, rendületlenül, néha-néha talán megtorpan, "visszafelé" is haladhat, de aztán újult erővel indul neki a csúcs (?) felé vezető kaptatónak. Egyesek úgy vélik, hogy "ismétli önmagát", azaz csúcstámadás közben folyamatosan ugyanott toporog, s bár - e szerint - tapodtat se mozdul, valahogy mégis előrejut, noha ott már volt. Ezt az ostobaságot legutóbb egy Vágó István által feltett jobbikos videón hallottam Raffay Ernőtől (Pusztító migráció - A zsidók bevándorlása Magyarországra), Antall egykori honvédelmi politikai államtitkárától, a Károli Gáspár Református Egyetem (eddig se soroltam túl magasra ezt az intézményt, úgy sem, mint ex-teológus) volt rektorhelyettesétől és a Bölcsészettudományi Kar volt dékánjától.
Mivel - ha már a Jobbik felmerült - úgy tűnik, az emberek egészen egyszerűen csak (nem logikai) ellentétekben képesek gondolkodni, jelen van - ma már persze távolról sem általánosan elfogadottan - a - "fejlődés" értelmű - evolúció ellentéteként az involúció tételezése - állítása - is. Az involúció a matematikában "olyan transzformáció, amelynek másodszori alkalmazása során visszanyerjük az eredeti alakzatot", az orvostudományban "valamely szerv normálissá való visszafejlődése, például az anyaméhé szülés után", illetve "öregkori visszafejlődés" (Bakos Ferenc). Nem mintha - a matematikai definíció kivételével - ezek pontosak lennének. A szülés után az anyaméh nem "fejlődik" sehova, hanem visszaalakul eredeti, terhesség előtti állapotába, az öregember pedig... nos, ő tökéletesen megmutatja, mi is történik MINDENNEL. Ha idős korunkban fognánk magunkat, és elkezdenénk visszafejlődni, akkor az történne, amiről szintén nemrég olvastam egy vicceset (amit egyébként már ismertem): megfiatalodnánk, majd - ideális esetben - egy hatalmas orgazmus kíséretében végeznénk be földi pályafutásunkat, azaz válnánk ketté spermiummá és petesejtté. De fájdalom, nem ez történik. Az ember 1. nem "fejlődik" késő aggkoráig töretlenül, hogy aztán valamilyen rejtett okból "legfejlettebb" állapotában hagyja el ezt az árnyékvilágot, de 2. "vissza" sem "fejlődik", hanem mindezek helyett - HANYATLIK.
Felépül, majd LEÉPÜL. Eléri (az "evolúció" szó eredeti jelentése szerint KIBONTJA) azt a maximumot, amit a benne rejlő lehetőségekből az adott esetben ki tud bontani, aztán szépen leépül. Miután nem tudta megváltani a világot (önmagát), átadja a stafétabotot másoknak. Ez történik minden létezővel. A lét minden szereplőjével. Ha nem ez történik, az már nem a lét szereplőiről szól, és szavakkal kifejezhetetlen. Önöknek és nekem, a dolgok jelen állása szerint: fikció.
Hogy tehát mi az emberiség "fejlődésének" - helyesen: történetének - következő lépcsőfoka, nem tudom, azt azonban igen, hogy mi a vége. Madách is tudta, és, magyar olvasók lévén, Önök is tudják. Ugyanaz, mint az Önök életéé. És azt is tudják, hogy - e földön - ez a lépcső nem a csúcsra vezet.
Nincsenek lépcsőfokok, édes, jó olvasóim. Ha lennének, az olyan volna, mintha azt mondanák, hogy "mostantól új útra lépek". Mintha valamiképp át lehetne ugorni a régit, ahogy Karak róka tette saját nyomával, hogy az őt üldöző Vahurt megtévessze. Mintha egy pillanatra ki lehetne szakadni a térből, hogy aztán egy új térben folytassuk. Nincsenek új utak, csak a régi utak folytatásai vannak. Mehetnek másfelé, de odáig mégis a régi út vitt. Csukás István szerelmes versénél én se tudom szebben:
"Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett."
Egy út van, kedveseim. Egyetlen, jó, öreg út, sok-sok kacskaringóval, megtorpanással, de egyetlen kezdettel, és egyetlen megszakítással, ami egyben az út végét is jelenti.
Világkorszakokkal eljátszadozhatunk, ugyanúgy, ahogy a történelmi, földtörténeti, univerzumtörténeti korokkal is. Mi osztjuk be őket, ilyen-olyan szempontok szerint. Az emberi életet is beosztják, embrionális- csecsemő- kisgyermek- serdülő- fiatal- közép- öreg- aggkorra. A regényeket (általában) bekezdésekre- fejezetekre- könyvekre bontják. Van bevezetésük, tárgyalásuk, csúcspontjuk, befejezésük. Eddig tart ez, addig tart amaz. Mire jó akkor a beosztás? Ugyanarra, mint amire a Föld szélességi és hosszúsági fokai, percei és másodpercei. Tájékozódásra. Ettől eddig tart a hideg-, ettől eddig a mérsékelt-, ettől eddig a trópusi öv. De mindenhol a Föld van, ahogy az idő is töretlenül múlik, és vele az ember napjai is fogyatkoznak.
Képzeljék el, hogy a kezükbe nyomnak egy nagy köteg pénzt, és útnak indítják Önöket egy végtelen labirintusban. A labirintus különböző pontjain üzletek vannak, amelyekben vásárolniuk lehet élelmet, ruhát, olyan dolgokat, melyekre szükségük van az életben maradáshoz. Ha ügyesek, jó a megérzésük, sok üzletet találnak, amelyekben, ha okosak, úgy tudják elkölteni a pénzüket, hogy a vásárolt holmikból a lehető legtovább fenn tudják tartani magukat. Ha nem ügyesek, vagy nincs szerencséjük, olyan helyre tévednek, ahol már nincsenek üzletek, és akkor hiába van még miből vásárolniuk, nincs mit. De megtörténhet az is, hogy rosszul költötték el a pénzüket. Bármelyik eset következik be, ugyanúgy szakaszolható lesz az életük, ugyanúgy el fog következni az idő, amikortól már nem tudnak többet begyűjteni, és amikortól abból kell élniük, amit addig szereztek. Nem lineáris, hanem parabolafüggvény, amivel az egész leírható. Nem vaskor - ezüstkor - aranykor, nem aranykor - ezüstkor - vaskor, hanem vaskor - ezüstkor - aranykor - ezüstkor - vaskor, azzal, hogy a kezdet vaskora csak aktuálisan vaskor, potenciálisan aranykor, a vég vaskora viszont már potenciálisan is és aktuálisan is vaskor.
S akkor mit tehetünk? Azt tehetjük, hogy értelmesen próbálunk bevásárolni abból, amink van, és reménykedünk, hogy nem keveredtünk el végzetesen, és találunk még üzletet, ahol lehet. S közben igyekszünk magunkat nem áltatni sem fejlődéssel, sem lépcsőfokokkal. Mi, akiknek - talán - van eszünk. Mi, akiknek hadnagyoknak kell(ene) lennünk. És ha rossz helyre keveredtünk, vagy elfogyott a pénzünk? Akkor következik Gyulai Pál igazsága, ami egyben Tibi igazsága is lehetne, ha osztaná, amiket fentebb leírtam.
Akkor, Gyulai Pál hadnagyához hasonlóan teljes joggal mondhatná a reménykedőknek, hogy "előre". Nem demagógia volna, sem ostobaság, hanem bölcs és bátor tett.
2016. 03. 31.