„Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.”
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.”
(Csukás István)
Szerelmes verset nem szoktak politikai tartalomhoz mottóul választani, de mi már annyi határt átléptünk szervezett létünk eddig eltelt néhány hónapja alatt, hogy ez a kis disszonancia igazán elnézhető nekünk. Különösen, mert nem is annyira disszonancia, de ne vágjunk a dolgok elébe.
A legelső mondatban említett határok átlépéséből eddig semmi bajunk nem származott, noha épp elegen tudnak már rólunk. Amióta a portálunk – http://hmp-hikszosz.hu – működik, elég sokan vetettek rá néhány pillantást, ki kíváncsiságból, ki elhivatottságból, ki hivatásból, ki másért – a portál gerincét adó Napló gondolatainak jelentős része pedig már magán-napló korától, 2009 tavaszától leírása után két héten belül visszaköszönt az egyik legismertebb jobboldali újság hasábjain vagy az akkor ellenzéki, ma kormánypárt retorikájában. A forrást máig a hallgatás puha szövete borítja, és a jelenlegi hatalom szándéka szerint borítaná a damnatio memoriae-nak, a feledésre ítéltetésnek nevezett ókori büntetésnek megfelelően továbbra is, míg a szükségszerűen eltorzított tartalom a most kiépülő, szellemében gyökértelen, elképzelésében abszurd, megvalósításában dilettáns rendszerrel együtt el nem tűnik a történelem emésztőgödrében.
Ahogy a portál bármelyik írása befogadásához, úgy annak az útnak a valódi megismeréséhez is, melyen nemrég hagytuk el a „szavazófülkék forradalmát”, mindenekelőtt nem politikai vagy történészi képzettségre, hanem elsősorban elfogulatlanságra van szükség. Tudomásul kell venni, hogy az igazság nem feltétlenül az, amit hallani szeretnénk, a teendő sem feltétlenül az, ami a legkönnyebb, hogy egy bármilyen szempontból visszataszító ember is mondhat megfontolásra érdemes dolgokat, hogy a természet mindig fölülírja az elgondolásokat, hogy a történelem nem csak arra való, hogy ne bukjunk meg belőle az iskolában. Ha valaki szakállas, még nem biztos, hogy okos ember, ha ügyes pártpolitikus, hogy nagy államférfi, attól, hogy egy társadalmi rendet „demokráciának” neveznek, nem biztos, hogy az is valójában, de az sem biztos, hogy ilyen volt, van, vagy egyáltalán lehetséges, sőt horribile dictu még az sem biztos, hogy ha nincs, bárkinek is jobb volna, ha valaha megvalósulna. Tudomásul kell venni, hogy lehet a régi új, az új régi, hogy nem csak horizont létezik, hanem vertikum is, hogy az eszmék koronként változnak, míg az emberi alaptermészet nem változik, hogy minden olyan elgondolás, amely a valóság egyetlen szeletét próbálja ráerőltetni a valóságra, induljon ki a termelésből, piacból, szabadságból, szabályozottságból, közösségből, egyénből, nemzetből, nemzetek közösségéből, eleve csak hibás lehet.
Ha pedig ez így van, akkor a társadalom egészére nézve értelmét veszti a „jobboldali”, „baloldali”, értelmét veszti a „nemzeti”, „polgári”, „liberális”, „szocialista”, „kommunista” ésatöbbi út is. Vannak helyzetek, amelyben szocialistaként, vannak, amelyben liberálisként kell gondolkodni, vannak, amelyben polgárként és vannak, amelyben hazafiként.
A legszebb pedig az egészben az, hogy az ember saját privátim gyakorlatában ezt is csinálja. Van liberális konzervatív, konzervatív szocialista, sőt kommunista, az úgynevezett „szélsőjobb” szélsőbaloldali eszmékkel van átitatva, van szociális elveket valló liberális, liberális elveket valló szocialista, és mindezeknek tengernyi egyéb kereszteződése. Nincs az a nyárspolgár, aki prüdériában túltett volna egy pártkövető kommunistán (Sztálin még a csókot is betiltotta a filmvásznon és a színházban, de elég „A tanú” című filmből a Bástya elvtárstól hallottakra – „hagyjuk meg a fülledt erotikát a hanyatló Nyugat ópiumának” - emlékezni), a kezdetektől liberális, vagyis szabadelvű Amerikát a szecessziós háborúig – amelynek nem ez volt a kiváltó oka – egyáltalán nem zavarta a rabszolgaság intézménye, az első világháború kitörésekor a hadban álló országok polgárai pártállástól függetlenül hazafiakká váltak, et cetera, et cetera.
A második világháború végétől, néhány év átmeneti állapot után több mint negyven évig egy kommunista párt uralta Magyarországot. Ezt követte egy ellenzéki mivoltukat frissiben kinyilatkoztató, addig konszolidált értelmiségiekből sebtében verbuvált, magát polgárinak mondó „fórum”, amelynek eróziója megalakulásakor elkezdődött, és amely elnöke halálától már csak élőhalottként volt jelen a magyar politikai életben, majd nosztalgiára alapozott jelszavakkal, az egykori egyetlen valódi ellenzékéből alakult liberális párttal szövetkezve visszatért a kommunista utódpárt. Miután ez „a magyar választási rendszer sajátosságai folytán” (ó, de sokszor hallottuk és fogjuk még hallani ezt a kifejezést, amelynek a többség akaratától a kétharmados győzelemig és a fülkeforradalomig annyi retorikai sziporkát köszönhetünk) hajszállal bár, de elvesztette a következő választásokat, helyére egy valamikori KISZ-titkárból lett liberális ellenzéki, majd liberális ellenzékiből vallásos konzervatívvá vált, jogász végzettségű fiatal, vidéki labdarúgó egykor kollektív irányítású, addigra kontroll nélküli vezérelven működő pártja került. A pálfordulásban alapvetően két dolog döntött: a politikai pragmatizmus és a pozícióit biztosnak gondoló másik liberális párt politikai vaksága. A parlamenti pártok igazi funkcióját, a Friedrich Nietzsche összeomlás előtti utolsó filozófiai periódusában „Der Wille zur Macht”, „Hatalomra törő akarat”-ként megfogalmazottakat és a két bekezdéssel előbb írottak eltorzulását ettől kezdve a Fidesz reprezentálta. Ez a reprezentáció sokak számára már az első Fidesz-ciklus végén nyilvánvalóvá vált, ahhoz, hogy a párt ismét pozícióba, sőt kizárólagos pozícióba kerüljön, nyolc év feledésre és a baloldali kormánykoalíció belső szerkezetéből szükségszerűen következő katasztrofális kormányzásra volt szükség. Ma, 2011-ben, a NENYI, Médiatörvény, Schmitt Pál aláírási bohózatai, a visszamenőleges hatályú törvénykezés bevezetése után, az új Alkotmányra várva, amely, Godot-val ellentétben Húsvét hétfőjén biztosan megérkezik, a baloldal „hiteles baloldal”-ként, új kosztümben ismét szép lassan ismét kiaraszol a függöny mögül. A magyar választópolgár pedig huszonegyedik éve egyik mézeskalácsháztól a másikig rohangál, és még a sütőlapáton se jön rá, hogy a másik házban egy ugyanolyan sütőlapát várja.
A magyar választópolgár úgy tűnik, csak két dimenzióban képes gondolkodni. Pedig van alternatíva a Fidesszel szemben, de az az alternatíva nem balra vagy jobbra helyezkedik el tőle, hanem egészen másutt.
A megoldás két kulcsa a tőle elvárt alapvető védelmi funkciókat (védelem a nélkülözésekkel, betegségekkel és saját embertársainkkal szemben) biztosítani képes lehető legkisebb államszervezet, testületi (párt-) irányítás helyett bizonyított alkalmasságon és az elutasítás konkrét lehetőségét felkínáló választópolgári jóváhagyáson alapuló, hierarchikus felépítésű, minden poszton egyszemélyi FELELŐS, a legfelső szintig kontroll alatt tartott vezetési rendszerrel, és - előbbiek szellemében – az egyben csak statisztikailag kezelhető, elvont és személytelen tömegirányítás helyett a megfogható, definiálható, autonóm közösségek koordinált szövetsége.
Ha egy mondatban kellene megfogalmazni mindazt, amit fentebb leírtunk, akkor az a magyar társadalom politikai pártok hadszínteréből az egyéni érvényesülés közegévé alakításának akarata, a célok más dimenzióba helyezésével annak a szétszakadásnak a megállítása és visszafordítása, amely több, mint hatvan éve nyíltan mérgezi a levegőt. E szándékot illetően pedig nincs sok választás a mai politikai palettán.
Egyedül vagyunk, akár a kisujjam.
Egyetlen dologhoz maradunk a jövőben is konzekvensek, mégpedig a saját lelkiismeretünkhöz. Nem érdekel a Médiahatóság, sem a „nemzet – állam -biztonsági” szolgálatok, ugyanakkor megpróbálunk annyira elfogulatlanok maradni, amennyire csak lehetséges. Ha kell, a portálunk külföldi tulajdonossal, külföldről üzemel majd, de amit úgy érezzük, el kell mondani, ezután is el fogjuk mondani.
Az a társadalom, amire törekszünk, valamiképpen előbb-utóbb megvalósul majd. Nem mindegy azonban, mennyi szenvedés árán és mikor. Az 1990 előtti kommunista rendszerek mögött egy idegen, megszálló nagyhatalom állott. Az Orbán-kormány mögött olyan csoport, amely ne engedné el azonnal a kezét, mihelyt gyengének vagy sikertelennek mutatkozik, nem áll. Abban a rendszerben, amire törekszünk, mindenkinek van hely, teljesen függetlenül attól, milyen úton jutott el hozzánk. Nem bosszúállást akarunk, hanem megbékélést.
Ha azt szeretnénk, hogy ne pléddel letakarva, a hintaszékből nézzük végig ameddig mások felépítik az ő országukat, miután az a szerencsére és hipotézisekre alapozott hazárdjáték, amit most játszanak vele, az eddiginél is jobban kiszolgáltatta és rombadöntötte, nem panaszkodni kell, hanem csatlakozni hozzánk. Még csak tenni sem kell senkinek semmi különlegeset: az tesz, aki tenni akar, ilyenek pedig vannak elegen.
De sokan kell lennünk, mert ebben a rendszerben csak a sokaságnak hisznek.
Viribus unitis, ahogy a címben írtuk. Egyesült erővel sikerülni fog.
Budapest, 2011. január 22.