Volt nekem egy (mit egy, de most erről az egyről beszélünk) régi barátnőm. Kapott valahonnan egy szíriai aranyhörcsögöt. "Úgy unatkozik szegény" - mondta -, "biztos hiányoznak neki a testvérkéi." Fogott egy kisebb játék mackót, és betette a terráriumába. "Nade a hörcsög" - próbáltam ellentmondani - "kizárt, hogy értékelje a játék mackókat mint testvérpótlót. Arról nemis beszélve, hogy magányos állat. Legfeljebb szétrágja, kiszedi belőle az afrikot, és fészket épít magának." "Tettél már játék mackót egy hörcsög terráriumába?" "Nem tettem." "Akkor? Ki kell próbálni, és utána meglátjuk."
Szétrágta, kiszedte belőle az afrikot, és fészket épített magának.
2010 májusában, tehát alig több, mint három éve sok-sok óriásplakátról Horváth Csaba MSZP-főpolgármesterjelölt derűs arca kacsintott a főváros megannyi lakójára. "Van egy jó hírem!" - ordították a plakátok. A jó hír az volt, hogy legkésőbb 2013-ig térítésmentessé teszi a BKV járműveit minden budapestinek és Budapesten tanuló diáknak. Akkor már túl voltunk a Fidesz földcsuszamlásszerű győzelmén, és túl a Kétfarkú Kutya jegyezte plakátokon, amelyek talán egyedül próbálták a politikai pártok ígérethalmazait saját realitásukban láttatni. Örök élet és ingyen sör.
Mindenki röhögött rajtuk. Aztán három és fél millió honfitársunk elballagott az urnákhoz, és leadta szavazatát a "nagy változás"-ra, amelyet nagyobbik részük a polgári Kánaán, kisebbik részük a szittya Nagy-Magyarország felé tett első lépésnek tekintett. A Szíriuszról őseinkkel érkezett delfinek utódai mindeközben pedig csak úszkáltak tovább a sós lében, és néztek bután. Nem tudnak olvasni, különben sem laknak Magyarországon. Túl száraz nekik, az alatta csobogó kolosszális vízkincs ellenére is.
Az új sláger a feltétel nélküli alapjövedelem. Nem kizárólag magyar sláger, de itt és most különös aktualitása van. Na, nem a gazdaság csodaszámba menő teljesítménye (ollala, énekelte Cseh Tamás, és még egyszer ollala, jaj de jó, jaj de jó máris, fenomenális) miatt, bár, ahogy tegnap este véletlenül belenéztem a Hír tévé műsorába, percet el kellett gondolkodnom. Szóval nem a magyar évszázad kezdete miatt, hanem épp ellenkező okokból. És leginkább a közelgő választások miatt.
De mi a bánat a feltétel nélküli alapjövedelem? Nagyjából annyi, hogy minden magyar állampolgár (bár vannak német és egyéb országbeli követői is a gondolatnak, sőt, Kanada egy városában 1975-79 között be is vezette, a ciprusi elnök 2014-re már a bevezetését ígérte, és Svájcban is aláírásgyűjtés folyt az érdekében) ALANYI JOGON részesüljön az alapfokú megélhetéséhez szükséges összeggel, az ötlettel szintén kacérkodó MSZP-s Szanyi Tibor szerint ez ma úgy nyolcvanötezer forint lenne havonta. Összesen évi tízezer milliárdocska, Magyarország éves költségvetésének a kétharmada.
Miből, miből, miből? - kérdezi most az elképedt Olvasó. Hát igen, miből. Adókból. De ennyi adót PLUSZBAN beszedni?? Nem egészen. Vagyis igen, de...a vállalkozások bérterhe viszont a feltétel nélküli alapjövedelem megjelenésével radikálisan lecsökkenne. Ez volna a fedezet, vagy a fedezet egy része. Ennyivel kevesebbet kellene kifizetni a dolgozóknak. Persze csak annak, akinek a javadalmazása ezt az összeget meghaladja. Akinek nem haladja meg, nos, az dolgozik szépen tovább...kvázi ingyen. Milyen munkát végez az ember ennyi pénzért? Másképpen: milyen HOZZÁADOTT ÉRTÉKET tud produkálni? Amit egy gép nem? Helyesen látja, kedves Olvasó: jószerivel semmilyet. Ül vagy áll a futószalagnál a híresen fukar Osamu Suzuki úr gyárában, egy gyorsétterem pultja mögött napi tizenkét órában, egy raktárban vagy egy téglagyárban, és az első fizetésnél azt tapasztalja, hogy NEM KAP ÉRTE SEMMIT. Amit kapna, megkapja INGYEN. Tehát mire ösztönöz ez a rendszer, minden egyéb gazdasági irracionalitása (jó, ne mondja rám senki, hogy nem vagyok kompromisszum kész és nyitott: időszerűtlensége) mellett? Fejlődésre? Arra, hogy mindenkinek igenis érdemes továbbtanulni, képezni magát, mert akkor kap még...kap még...hmmm. Kap még mondjuk ötvenezer forintot? Ötvenezer forintért ma ehetek három igazán jó vacsorát kettesben a kedvesemmel. Nem, inkább kettőt. Elmehetek két éjszakára egy közepes szállodába, bár a félpanzió már kérdéses.
És igen, a "mindenki". Aki eddig beérte a létminimummal. Vagy nem érte be, de semmit nem tett annak érdekében, hogy ne azon kelljen tengődnie. Vagy egyszerűen nem képes többre. Nem azért nem képes, mert mondjuk megrendült az egészsége, fogyatékossá vált, hanem, mert erre futja a talentumaiból. Mostantól nem kell dolgoznia, minek, több vele a vesződség és kiadás, mint a bevétel. De ez csak GAZDÁLKODÓI SZEMMEL van így! EMBERI szemmel teljesen másként van. A nyájas Olvasóra bízom: mit gondol, mi lesz azzal az emberrel, akinek naponta az orra alá dörgölik, hogy FELESLEGES? Mert bizony az, hogy ő senkinek nem kell, sőt, még fizetnek is azért, hogy NE CSINÁLJON SEMMIT, ezt jelenti. Akkor is ezt jelenti, ha jótét lelkek nem ennek szánják. A politikai győzelemre áhítozó lelkekről nem is beszélve.
Ez NEM szociális háló. Ez NEM jótett. Ez NEM segítség. Ez éppen az anyag- és (anyagi) hatékonyság-szemléletű kapitalizmus csimborasszója. (Volna, persze, ha volna gazdaság alapja, ami - ma még Magyarországon biztosan - nincs.)
Segítség az volna, ha a feltétel nélküli alapjövedelem kizárólag a RÁSZORULÓKNAK járna. Akkor persze már nem lenne feltétel nélküli. Nem volna nyugdíj (mint ahogy nyugdíj-járulék sincs már ma sem, nem is volt soha: amit így neveznek, valójában ADÓ - adó módjára szedik be, adó módjára osztják szét, és semmi nem marad belőle még jövő évre sem), nem volna segély, viszont minden rászoruló - a mindenkori költségvetési lehetőségekkel összefüggésben - egy akkora összeget kapna, amekkorából ténylegesen és alapszinten el tudja magát tartani. Amit ma segélynek hívunk, azért bizonyos értelemben megmaradna, de - összhangban a ma elferdített valósággal - nem segélynek hívnák, hanem MUNKABÉRNEK, amelyért értékének megfelelő minőségű és mennyiségú munkát kérnének. Nem feltétlenül közmunkát, mint ma, hanem olyan munkát, amely levesz az államról terheket. A gyermekét egyedül nevelő anya éppolyan munkát végez, mint bárki más. A beteg rokonát gondozó is. Ha egyikük se tenné, akkor az államnak kellene ezeket helyettük elvégezni. Ha őket az állam megfizeti, nem ajándékot ad nekik, hanem egy jó üzletet köt.
A munka céltudatos emberi cselekvés. Ha az emberi életnek (életvitelnek) nincs céja, akkor az ember élete értelmetlenné válik. Bármilyen fájdalmas is ezt kimondani: értelmetlenné. Mehetünk a levesbe. Oda is el fogunk jutni előbb-utóbb ezzel a szemlélettel.
Nem én találtam fel a spanyolviaszt: előbbieket sem csak én ismertem fel. Ezért aztán bevezetésre került egy új fogalom, a TÁRSADALMI RÉSZVÉTEL ELVÁRÁSA. Ez minden olyan társadalmi - direkt vagy indirekt - elvárást magába foglal, amely az embert pro szociális magatartásra ösztönzi. Ilyen például a tanulás, sport, a már említett gyermeknevelés. Mindezek, mondja a kortárs szociológia, mégis egészen más tevékenységek, mint a klasszikus értelemben vett munka. Hát hogy az ördögbe volnának mások?? Mit mondtunk, mi a munka? MINDEN CÉLTUDATOS EMBERI CSELEKVÉS. Hogy a munka definíciójához hozzátartozik a MUNKAKÉNYSZER? És ezekhez, ha az ember EL AKARJA végezni őket, nem tartozik hozzá? "Külső" kényszer, veti közbe az Olvasó. Hogyan működik a "külső" kényszer? Úgy, hogy "belső" kényszerré válik. És a "belső" kényszer adja ki a parancsot. CSAK a belső kényszer adja ki. Vagy...vagy nem adja ki. Még akkor sem, ha Móricka másként képzeli. Ezért aztán mégis visszakanyarodtunk a "klasszikus" munkához, de már nem a definíció okán.
"Az efféle szorgoskodás ugyanis (mint a tanulás, sport - közbevetés tőlem)" - írja a "Boldogok a sajtkészítők" blog szerzője - "nem pusztán a társadalom érdeke, nem csupán a személyiség kibontakozásához járul hozzá, de végső soron az egyén szabadságának is záloga."
Mi szép kifejezés: "az egyén szabadságának záloga". Hányszor, de hányszor hallottam-olvastam már, különböző kontextusokban! Az egyén szabadságának eszerint rengeteg záloga van. A Vámház körút kilencbe már be se férnének. De félre a tréfát: képzeljük el, no nem, nem az unatkozó úriasszonyt, hanem a munkanélküli, alapjövedelemmel rendelkező lumpenproletárt. Ugyebár, tanulni és sportolni fog, hiszen rég rájött, hogy ezek az ő szabadságának a zálogai. Így, ezekkel a szavakkal. Hát nem, tisztelt Publikum.
Van egy általam igen kedvelt kifejezés bizonyos emberi tevékenységekre: időstrukturálás. Arra valók, hogy teljen velük az idő. Semmi másra nem valók, az idő pedig azért telik velük gyorsan, mert van céljuk. Munkák. Hogy MILYEN munkák, az persze más kérdés. Mondok párat: keresztrejtvényfejtés, rózsafüzér önmagáért való elmondása, lepényevés. Az a gond velük, hogy azon kívül, hogy elmegy velük az idő, az égvilágon semmire nem jók. Senkit nem visznek előbbre. A sport a SPORTOLÓ számára önkifejezés, más számára csak az egészség fenntartását szolgálja, amely egészségnek az a legfőbb hozama, hogy IDŐHÖZ juttatja. Időhöz, amelyet A MAGA KITELJESEDÉSÉRE fordíthat. Ha valaki pihenésképp fejt keresztrejtvényt, persze más. Arra az előbbi előtti mondat érvényes. De ha időt strukturál, akkor valójában SAJÁT IDEJÉT PAZAROLJA.
Ezért nem megoldás a feltétel nélküli alapjövedelem és a társadalmi részvétel párosítása sem. És ez is feltétel, mint bizonyára rájött, kedves Olvasó.
Hát, nehéz kicselezni a Teremtőt. De még milyen nehéz.
2013. 09. 16.