Those were the days 4. (A Kádár-korszak)
1979-ben tavasztól őszig az Országos Széchényi Könyvtárban dolgoztam. Még egy állandó barátnőm is volt (ebben az időszakomban a kérdésre, hogy egy új szerelem meddig tartott, az egyetlen korrekt válasz az lehetett csak, hogy három napig, de az első két óra csodálatos volt), aki véletlenül pont a Közgázra járt. Addigra túl voltam az Országos Közegészségügyi Intézeten, Európa keleti felének a megtekintésén, a Fővárosi Moziüzemi Vállalaton, a Chinoinon, Chemolimpexen, egy népdalgyűjtésnek indult erdélyi túrán többek között Márta Istvánnal, két felfüggesztetten közlekedési vétségekért, húsz nap fogdán garázdaságért, harminc nap Baracskán csendháborításért, valamint két év közveszélyes munkakerülésen, amit következmények nélkül megúsztam. Az OKI-ba mint szépreményű, jövendőbeli orvos kerültem két hasonló cipőben járó kollégával. Oltóanyagokat fejtettünk, influenzát és poliót, azaz Sabin-cseppeket. Utóbbi több literes edényben érkezett, ezt kellett ampulláznunk, hozzá külön ampullába a hígítóval. Néha veszekedtünk közben. Ha nagyon veszekedtünk, fogtuk az oltóanyagot, ami legyengített vírus volt ugyan, de mégiscsak vírus, negyven adag pár milliliter, és fél poharával egymásra zúdítottuk. Szólni már csak azért se szólt érte senki, mert - ha hinni lehet a korabeli pletykáknak - a főnökünk is úgy lett főosztályvezetőből osztályvezető, hogy egy helyben lebonyolított pásztoróra után nem egészen steril kézzel bement a sterilszobába, és elfertőzött egy széria oltóanyagot. Akkoriban a terhességi tesztet békák vagy süldőegerek jelentették. A pubertás előtt álló egérbe befecskendezték a vizsgálandó női vizeletet, és ha megindult a peteérés, akkor a teszt pozitív lett. Hogyan győződtek meg róla? Bedugta az orvos az élő, elkábítatlan egér fenekébe az olló egyik szárát és...mondjam tovább? Az Élettani Intézetben hasonló történt (történik?) kutyákkal, csak ott már altattak.
Amikor beléptem a Művész mozi üzemvezetői irodájába, legelőször a főnökömet pillantottam meg. Előtte az íróasztalon egy pénztárca hevert. Ezt a pénztárcát, mondta bevezetésképpen, nemrég találta egy jegyszedő néni a nézőtéren, háromezer forint van benne (megfelel ma mondjuk kétszázezernek). Ugye, nézett rám barátságosan, nem gondolom, hogy ő ezt vissza fogja adni? Politikai tevékenysége miatt nemrég még - ha jól emlékszem - Debrecenben állt REF (rendőri felügyelet) és kimeszelés (Budapestről való kitiltás) hatálya alatt, aztán valahogy megszabadult, és felköltözött. A mozi semleges területnek számított, afféle parkolópályának. Volt egy portásunk. Tip-top ember volt, elegáns öltöny, nyakkendő, puhakalap, hűvösebb időben gyapjú felöltő. Az utcán arról ismertem fel, hogy - én üzemvezető gyakornok voltam - haladok elgondolkodva, egy szál kopott farmerban, trikóban, és egyszercsak rám köszön egy kellemes bariton, amit egy őszülő úriember mondhat magáénak: "jó napot, főnök úr!". Ez az elegáns úr ottlétem pár hónapja alatt húsz mázsa szenet tett magáévá a mozi készleteiből. Kiskanállal, nagykanállal, vagy hogyan, azóta is rejtély. Baja emlékeim szerint nem lett belőle. Néha helyettesítettem más mozikban, például a Tinódiban. Olyan üzenetekkel találkoztam, hogy "Péterkém, mint máskor, légy szíves, most se csinálj semmit. Ha valami probléma adódna, a panaszkönyvet a bal oldali fiókban, ha dicsérni akar valaki, akkor a másikat a jobboldaliban találod".
A Chinoinban is laboránsként kezdtem. Mikromérlegeken kellett (volna) mikromennyiségekkel dolgozni. János, az ottani kollégám nálam jobban bírta a másnaposságot, és kevésbé remegett a keze, nem úgy nekem. Néhány hét után át is kerültem az úgynevezett Kis Kísérleti Üzembe, ahol az akkoriban csodaszernek tartott prosztaglandint gyártották. A leginkább az Ambrose Bierce-féle ebolajra emlékeztető gezemice öntöttvas autoklávokban fortyogott, nagy nyomáson. Nyomásmérő vagy volt, vagy nem volt, vagy jó volt, vagy nem volt jó. Mindjárt első nap találkoztam az öltözőben egy emberrel. Ránéztem, hát Istenem, nem lehet mindenkinek két szeme. Levette a kabátját, ne bámuljam már annyira, két keze se lehet mindenkinek. Amikor levette a nadrágját is...ezt már találja ki a kedves Olvasó. Végtére az öntöttvas nem ég el, a többi meg olcsóbb, mint a biztonsági berendezés. Sósavat úgy hébéreztünk - fejtettünk -, hogy a hordóba dugott csövet megszívtuk kicsit, aztán befogtuk a cső nyílását és vákuumot idézve elő húzogattuk. Mindkettőt érzéssel persze. A védőfelszerelés egy plexi szemüveg volt, egyedül arra jó, hogy megálljon alatta a sósav- vagy ecetsavgőz. Aztán egy szép napon a tisztítandó gyantához vagy savat, vagy lúgot kevertem, mindenesetre nem azt, amit kellett volna. Odamentem a művezetőhöz, hogy nem baj-e, ha füstöl? Majd szerzünk másikat, mosolygott rám atyailag. A beton és autoklávok meg nem tudnak leégni, láthattam.
A Chemolimpexről két emlékem maradt. Illetve három, mert egy fiatal, extra méretű keblekkel megáldott kolléganőm barátsága is hozzá fűződik. Egy leltár, amit velem végeztettek el, és egy szilveszteri buli. Most csak a leltár az érdekes. Ha valaki kiküldetésbe ment, vagy huzamosabb ideig külföldön dolgozott, felvehetett a nép tulajdonából használatra ezt-azt. Fel is vett, aztán ezeknek, hogy is mondjam, lába kélt. Pontosabban nem foglalkozott vele senki. A kartotékokon gyűltek, gyűltek a tételek, mi időről dőre összeadtuk őket, a többi nem érdekelt senkit. Ilyenek jöttek ki: ezerháromszáztíz teáscsésze, öt bőrönd, harminc sátor, kilenc kempingkerékpár, huszonöt kávéfőző, nyolcvan gumimatrac. Természetesen per koponya. Blokkolóórás rendszerben dolgoztunk. Volt egy törzsmunkaidő, ezen felül a kötelező ledolgozandó óraszámot ki-ki úgy teljesítette, ahogy akarta. Lényeg, hogy meglegyen. Én például előszeretettel áldoztam fel pár estémet-éjszakámat a szabadság oltárán. A többi napon néhány órát ellézengtem, aztán időnként fogtam egy könyvet, és bent maradtam este tízig. Csak arra kellett vigyáznom, hogy jó könyv legyen. Tízkor aztán bélyegeztem, néha másnak is, aki aztán viszonozta. Egész kellemes volt. Munkáról nem esett szó, csak néha.
Baracskára a következőképpen kerültem. Az újpesti bérházban - mindjárt a Szellemteleppel szemben, ami azért lett szellemtelep, mert egy zsidótemető helyére épült, néha az akkori kutyám talált is egy-egy emberi comb- vagy lábszárcsontot -, ahol akkoriban laktam, felettem egy rendőrtiszt lakott, alattam egy munkásőr, mellettem a rendőrtiszt apósa. Feltételezhetően nem jött volna rosszul a lakásom sem, bár ettől függetlenül sem voltam a szocialista embertípus megtestesítője. Egyik este két barátommal üres sörösüvegekbe különböző mennyiségű vizet töltöttünk, és dallamokat játszottunk le velük. Próbálja ki, kedves Olvasó, nem hangos. A vége mindenesetre az lett, hogy a rendőrtiszt - a BM-ben dolgozott, mint a negyedik kerület felettes hatósága - kihívta a járőrt. Engem bevittek, és szabálysértésért rendőrbírói jogkörben megkaptam a harminc nap fogházamat. Két helyen dolgoztam: Ercsiben a cukorgyár építésén és a százhalombattai téglagyárban. Előbbi munkahelyről úgy kerültem az utóbbiba, hogy egy akkora gerendát kellett volna a vállamon elvinnem, mint Krisztus keresztjének a kétszerese, és megkértem a felügyelőt, hogy segítsen. Ő fogdába akart vetni munkamegtagadásért, de végül egy százhalombattai cserével szemet hunytak a dolog fölött. (Akkoriban, a sokak által visszakívánt, szép munkáshatalomban börtönön belül háromféle fenyítés létezett: magánzárka, magánzárka fél adag kenyérrel és vízzel, és sötétzárka fél adag kenyérrel és vízzel. Utóbbi maximuma húsz nap volt, de sokszor ez is elégnek bizonyult a bekattanáshoz.) Százhalombatta nem volt olyan rossz. Jöttek a téglák a szalagon, az ember megfogta őket négyesével, levette, közben a civil munkáslányok hozták neki a kiflit és a kakaót, ha az őr (itt munkáltatónak hívták) nem látta. Nos, miután letelt a harminc nap, és az ember megérkezett hajnalban Kelenföldre, majd haza, már várta az idézés. "Nézze"- mondta a százados - "két lehetősége van. Vagy elköltözik, vagy" - és felmutatta a kész határozatot - "négy évre rendőri felügyelet alá kerül". A határozatot - ez is rendőrbírói jogkörben készült, és a BRFK-ra lehetett fellebbezni, ahol általában automatikusan elutasították - megfellebbeztem. Semmit nem vártam tőle. Pár hét múlva megjött a válasz: megszüntették a rendőri felügyeletemet. Mint a villám, költöztem el Újpestről Angyalföldre.
Folytatása következik.
2013. 01. 15.