Volt régen egy matematikus barátnőm. Mindent még az előadásokon meg tudott tanulni, kötögetés közben. Mindent, kivéve a dialektikus materializmust. (Más szempontból is érdekes lány volt. Versenyszerűen bridzselt és táncolt, de nem ezekért. Inkább a gondolkodásmódjáért. Célratörő és realisztikus személyiség volt. Például kötelező testnevelésből az úszást választotta. Félévente egyszer elment az uszodába, és - nincs időm hetente kétszer ilyesmire, mondta - hat órán keresztül úszott. Még csak meg se fázott közben, viszont a penzumot letudta. Ha bármilyen vitába csöppent, mindig amellé állt, aki gyengébbnek bizonyult. Hiszen bármiről bármit be tudok bizonyítani, mosolygott, és az ellenkezőjét is. Virág elvtárs azonnal alkalmazta volna.)
Nos, visszatérve a dialektikus materializmusra, vizsga előtt nagy gondban találtam. Ezt nem lehet megtanulni, mondta csüggedten. Tele van ellentmondásokkal.
Végül ötöst kapott. - Hogyan sikerült? - kérdeztem meglepődve. - Minden ellentmondásnál - válaszolta - azt mondtam, hogy "ebből következik".
Ez volna az első javaslatom. Ellenzéki és nem ellenzéki "politikusoknak" egyaránt. Francba a szőrszálhasogatással. A második se sokkal bonyolultabb. Mit is tesz az ember, ha ráköszön valaki az utcán, akiről fogalma sincs, ki lehet? Visszaköszön, persze. Na de, ha az illető beszélgetni akar? Kérdezni kell. Csak kérdezni, és semmit nem állítani. "Még mindig ugyanott laktok?" "A munkahelyed se változott?" "Egészség?" "Család?" Ez utóbbi örök téma. Amikor kisszövetkezeti elnökhelyettes voltam, kaptunk egy APEH - még így hívták - ellenőrzést. Előtte való este az elnök leballagott a picébe - ott tartottuk az anyagokat - és eldugította a szennyvízlefolyót. Másnap karon fogta az ellenőr hölgyet, elkalauzolta a lépcső tetejéig, majd rámutatott a szaros lében úszkáló papírokra, hogy "tessék". A hölgy néhány hétig telefonon még próbálkozott, egyre kétségbeesettebben. "Dehát mondjon már valamit, elnök úr!" "Hogy van a kedves családja?"
De mit is beszélek. Ez a kérdezősdi már lerágott csont. Hány "konzultációs" ívet is kapott eddig az utóbbi lassan négy esztendőben, kedves Olvasó?
"Mindig is ezt mondtam." Ez (tartalmilag) Mesterházy szájából hangzott el Gyurcsány bevonásáról Kálmán Olga műsorában. Hogy Kálmán Olga meglepődött-e, nem tudom, bár mintha felhúzta volna a szemöldökét. Én nem lepődtem meg, de csak azért nem, mert nekem már elég nehéz olyasmit mondani, amitől a szék mellé ülnék. Az már jóval érthetetlenebb, miért kell még most is mindent a másikra - mit másikra, saját szövetségesére - kenni. Mert arra kente, a lehető legvastagabban. "Ez a Bajnai" - csóválta (képletesen) a fejét. "Hát ez volt minden egyesség kerékkötője. Én tiszteletben tartottam, elvégre szövetséget kötöttünk, bár nem helyeseltem. Egy lista, egy miniszterelnök-jelölt, az összes baloldali erő bevonása, mindig is ez volt a jelszavam. Még véletlenül se volt szó soha két listáról, sem a szavazatok számától függővé tett, csak az egyik párt adta miniszterelnök-jelöltségről. És most tessék, ez most pálfordul. Én örömmel üdvözlöm, és most is tiszteletben tartom, bár nem értem a következetlenséget. Semmiféle következetlenséget nem értek. Igazán példát vehetne rólam." Természetesen nem ezekkel a szavakkal mondta, de ez volt az értelme. Ha valaki tanult Orbántól, hát ő tanult.
Tehát, drága Olvasó, csináljon, amit akar, beszéljen, amit akar, aztán, amikor mást akar csinálni, és mást mond, tegye hozzá, hogy "hiszen mindig is". Mindent lehet. Legalábbis úgy tűnik.
Éljen azzal a szép szóval, hogy "jó". Meg azzal a csúnyával, hogy "rossz". Társítsa őket kedvére bármihez. De továbbmegyek. Nem is kell, hogy ennyire direkt legyen. Ragadjon ki néhány olyan kifejezést, ami vélhetően szimpatikus az embereknek, ugyanakkor ellentétes azzal, amit megvalósítani akar. És egyszerűen mondja azt nekik, hogy ez az. Védjen meg. Biztosítson be. Fejlesszen. Stabilizáljon. Csökkentsen. Növeljen. Adjon.
Az ellenkezőjét meg társítsa a riválisával. Állítsa róla azt, amit szeretne, hogy vele történjen. Amilyennek láttatni akarja. Bukott. Nemzetellenes. Rátámad. Visszahoz. Elvesz.
Az sem baj, ha véletlenül megszorítják. Akkor KEZDJEN EL MÁSRÓL BESZÉLNI. Valamiről, az előbbiek értelmében. Még csak ki se kell mondania, elég, ha sejteti. Hagyja, hogy a hallgatóság fejezze be. Olyan, mint az "igazság" (valóság) ezekben nem játszik. Egyáltalán nem játszik. Kezdjen személyeskedni. Társítsa a személyeskedést egy előítélettel. Például nem tud megcáfolni egy állítást. Kérdezze meg - ismét kérdezzen -, hogy "na de ki mondja?" Ha ebbe se lehet belekötni, találjon valakit, akibe már bele lehet - zsidó, bankár, zsidó bankár, az apja kommunista volt, a felesége apja volt kommunista, életében egyszer találkozott Soros Györggyel -, és legalább egyszer, legfeljebb tíz lépés távolságban volt az illetőtől. Nem kell, hogy bármi köze legyen a cáfolandó állításhoz. Nem kell cáfolni semmit. Kérdezzen.
De jaj. Most, hogy átfutottam, amit eddig leírtam, rájöttem, hogy bajban vagyok. Teljesen felesleges időpocsékolás volt.
Hiszen mindezeket már csinálják. Észre is vettem, a "lerágott csont"-nál. Aztán szépen elfelejtettem.
Még neve is van neki: politikatechnika.
Bár se nem politika, se nem technika. Egyszerű hazudozás és mellébeszélés.
De kit is érdekel?
2014. 01. 08.