Helyreállítás Magyarországi Pártja


 

Habena Imperium Coniunctio Spes Obsisto Sepelio

Habena
Kormányozni
Imperium
Uralkodni
Coniunctio
Egyesíteni
Spes
Reményt adni
Obsisto
Szembeszállni
Sepelio
Végetvetni

 

 

Those were the days 9. (A Kádár-korszak)

 

Baracska. Vagyis Baracskai Fogház és Börtön. Három körzetből állt-áll: Annamajor, Roboztanya (Roboz) és Mátyáspuszta (Mátyás). A "rendszerváltozás"-ig a fogvatartottak nagy része szabálysértő, gondatlan ("bűnbánó") vagy kisebb súlyú bűncselekményért elítélt volt. A börtönfokozatot nincs szerencsém ismerni, a fogházat viszont igen. Tulajdonképpen, hála a Kádár-kor sajátosságainak, az ember így szélesebb körű tapasztalatokra tehetett szert, mintha börtön vagy fegyházfokozatban ismerkedett volna. Miért is? Azért, mert létezett akkor két olyan intézmény, amely mára megszűnt: a ref., vagyis rendőrhatósági felügyelet és a kitiltás (kimeszelés). Mindkettőt meglehetősen sok mindenért kiszabhatták. Nem csak notórius bűnözőkre, hanem például a rendszer ellenségeinek kikiáltottakra is. Baracskára kerültek a közveszélyes munkakerülők, tiltott határátlépési kísérlet közben elkapottak, a fegyveres katonai szolgálatot megtagadók. Mi is volt az a rendőri felügyelet? Kapott az ember egy egy évre szóló határozatot. Eredetileg háromszor lehetett meghosszabbítani, összesen négy év időtartamra, később ez két évre csökkent. Meg volt jelölve benne két időpont, amelyek között elhagyhatta az illető a lakását. Mondjuk reggel hét és este nyolc óra között (ez enyhének számított). Ha a többi időpontban nem találta otthon a rendőr, szabálysértési feljelentést tett, és az illetőt harminc, maximum hatvan napra Baracskára küldték. De akkor is oda küldték, ha egy kocsma, vagy bármely nyilvános hely száz méteres körzetében igazoltatták. Léteztek aztán ennek szigorúbb verziói is, például az úgynevezett útvonalref, amikor kijelöltek egy útvonalat a (kötelező) munkahelyig, erre oda-vissza adtak egy bruttó időt, a nap többi részében otthon kellett tartózkodni. Elég volt egy kis késés önhibán kívül, egy hosszabbra nyúlt bevásárlás, és jött a harminc-hatvan napos elzárás. A kitiltás egy megadott városra szólt, például Budapestre. A ma humorista Selmeczi Tibort, egykori egyik főnökömet például Debrecenbe száműzték. Mint mesélte, számonkérte a rendszeren az ígéreteit, és ez nem aratott osztatlan sikert. Mind a kitiltás, mind a ref. jelentkezési kötelezettséget is vont maga után, sőt, e két korlátozást még kombinálhatták és gyakran kombinálták is. Mit jelentett ez egy bűnelkövetőnek, aki minden büntetése kitöltése után automatikusan számíthatott rá? Nagyjából azt, hogy akár csinál valamilyen balhét, akár nem csinál, elég egy kis figyelmetlenség, és a következő négy (kettő) év jelentős részét rács mögött tölti. És mit diktál ilyenkor a józan ész? El kell követni valamit, amiből haszon van, és ha az embert elkapják, majd elítélik, egy szabálysértőnél sokkal komfortosabb körülmények között tölti el azt az időt, ami után a rendőri felügyeletet törvény szerint kötelező levenni róla. Szabálysértőnek nem járt látogatás, nem járt csomag, nem járt könyvtár, nem járt semmi, csak a munkahely és a nyitott körlet. Hiszen úgyis rövid időt tölt bent. Hogy milyen gyakorisággal, az már más kérdés volt.

 

Mindazonáltal ez nem mindenkinek sikerült, és nem mindenki volt ilyen agyafúrt. Voltak szép számmal szerencselovagok is, akik azt hitték, ők majd ügyesek lesznek, és nem buknak be semmiségek miatt. Aztán persze bebuktak. Baracskán a szabálysértők között nyüzsögtek a legkülönfélébb kaliberű bűnözők, piti tolvajoktól az artista Richter család letagadott (ők legalábbis ezt mondták magukról) bűnözői ágából származó Richter Rajmundig, a Tatusig vagy a szegedi Csillagban fegyőrök között elkövetett vérengzése után kivégzett Richter Richárdig. Vele személyesen volt szerencsém összetűzni, amikor lebuzizott és megütöttem. A szó szoros értelmében szerencsém volt: fogalmam se volt arról, kicsoda, és lefogták.

Ha valaki feltenné nekem azt a kérdést, hogy ha mindenképpen muszáj börtönbe vonulnom, de válogathatnék, akkori viszonyok közé kerüljek, vagy mai viszonyok közé, gondolkodás nélkül az előbbit választanám. Nem mintha rettegnék tőle: az alapszituáció minden korban ugyanaz. Azt, hogy ilyenre soha nem kerülhet sor, szintén nem mondhatja senki. Mindenkinek megvan a maga téglája (most nem a besúgókra gondolok, bár az is megvan mindenkinek), tartja egy rab-bölcsesség, és az a tégla ott várja. Miért vélem elviselhetőbbnek az akkori viszonyokat, mint a maiakat, amelyeket csak hallomásból - igaz, közvetlen átélők beszámolóiból - ismerek? Hát nem a hallottak miatt. Nem is a Stohl-könyvhöz hasonlók miatt. Amit ismerek a könyvből, annak egy részét még én is meg tudnám cáfolni, például azt, hogy gyilkosból válhat fegyőr. Kizárt dolog. Fegyveres testülethez való belépéshez nem csak erkölcsi bizonyítvány (ami arról szól, hogy az illető nem áll sem büntetőeljárás, sem büntetés hatálya alatt, és az ezekhez - ha voltak ilyenek - fűződő jogkövetkezményektől mentesült) Pusztán amiatt, ami egy (bármilyen illuzórikus), hanem feddhetetlenség is szükséges. Ha kellően cinikus vagyok, akkor azért hozzáteszem, hogy ez csak az őrmesterekre vonatkozik, a semmiből előléptetett dandártábornokokra kevésbé. Azért mennék kevésbé szívesen egy mai magyar börtönbe, mint egy akkoriba, amiért azt mondom, hogy az a jog, amelyik tetszés szerint változtatható és értelmezhető, nem jog. Amiért a Kádár-rendszer, ha nem ideológiáról volt szó, sokkal inkább jogállamnak volt tekinthető, mint az, amelyben most élni vagyunk kénytelenek. Hogy ezek a jogszabályok jók voltak-e vagy rosszak, mennyiben voltak jók és mennyiben rosszak, más kérdés. (Kádár alatt már) az egyenlő mérce és a szigorú betartás elvén alapultak, ez alól pedig (elméletben) nem volt kivétel se rendőr, se fegyőr, se rab. A nagy többséget illetően pedig igyekeztek a gyakorlatot az elmélethez igazítani. Hogy csak egy példát mondjak: pofont rendőrtől kétszer kaptam. Egyszer a Rómer Flóris utcai ifjúságvédelmi osztályon tizenhat éves koromban, és egyszer egy igazoltatásnál a Nyugati pályaudvar mellett. Soha többet, pedig megfordultam - most úgy hirtelen felidézem, amit tudok - az első kerületben, a Pauler utcában, a másodikban, az előbb említett Rómer Flóris utcában, a harmadik kerületben, a Timár utcában, a negyedik kerületi Árpád úton, az ötödik kerületben a Szalay utcában (előtte a Vadász utcában volt a kapitányság), a hatodikban (Izabella), a tizedikben (Harmat utca), tizenegyedikben (Zsombolya), tizenkettedikben (Maros), tizenharmadikban (régen is Teve), a Pest Megyei Rendőr-főkapitányságon az Aradi utcában, a BRFK-n (akkor Deák tér), a székesfehérvári, siófoki, opatijai (Jugoszlávia), wielickai (Lengyelország) kapitányságokon, na jó, utóbbi kettő már nem Kádár Jánost szolgálta.

 

Folytatjuk.

 

2013. 01. 26.

Who knows, who cares for me?

A mi igazságunk nem a jobboldal vagy a baloldal igazsága!

 

 

A mi igazságunk, a PRÉDA igazsága!

"Viribus unitis" egyesült erővel

Politika-társadalom-ember | A hazugság messze eljuttat, de vissza sohasem. (közmondás)

Vallás-hit-filozófia | "Csak egy hősiesség van a világon: olyannak látjuk a világot, amilyen és szeretjük." (Romain Rolland)

Élet-lélek-gondolat | Amit nem fog kezed, szád hiába várja. (közmondás)

Írások

Kommentek:

Archív-írások 1