Most fogadtam meg tízezredszer, hogy nem kotnyeleskedem bele azokba az észveszejtő butaságokba, amelyek megjelennek a facebookos lapomon, kedves ismerőseim révén. Létezett egy emberfajta még a "rendszerváltozás" körüli időkben, kicsivel előtte. Ez volt a biogilisztás időszak, és a minden fajta-, rendű és rangú fantomüzletek időszaka. Horribilis mennyiségű raklappal - az egyik sláger -, fenyőrönkkel (a másik sláger) vagy egyéb áruval teli hajók úszkáltak ide-oda a tengereken, és ezek a jóemberek, állami cégek ismerőstől kölcsönkapott irodáiban éjjel-nappal intézkedtek. Nemegyszer egymást is keresztbeszervezték, többen ráugorva egy-egy ígéretes üzletre. Mint a mondákban, mindegyiknek volt egy úgynevezett igazságmagva, pontosabban eredeti legendája, amit viszonylag könnyen ki lehetett találni, a többi a közbeeső források sokaságától és az "ügynök" fantáziájától függött. Soha nem lett egyikből se semmi.
De ez az emberfajta ma is él, mindig is élt, csak a gazdaságból átkonvertálódott másba, például a politikába. Ez olyan hálás terület. Majdnem olyan, mint a vallás, ezért aztán nem ritka a kettő keveredése. Mindenki ért hozzá, katonától a fűzfapoétáig, építőmérnöktől a volt narkósig, sportolótól a vízvezetékszerelőig. Mindenféle olvasottság és (akár autodidakta) előképzettség nélkül (tisztelet a kivételnek). Szakrális népuralom. A kereszténység nem zsidó eredetű. Jézus sem volt zsidó. Az ember kettős, illetve hármas természete. Amikor idézek - részint azért, mert én legalább megpróbálok ismereteket szerezni, mielőtt kimondanék valamit, részint, hogy láthatóvá tegyem, nálam okosabbak is hasonlót gondolnak, és részint, mert nálam jobban megfogalmazták - olyan emberektől, akiknek tudásból a kisujjuk körmében több van, mint emezek fejében összesen, akkor a következő történik: írnak valami szédületesen ostoba választ. Vagy nekem - ez a jobbik eset -, vagy mindenkinek. Nem arra, amit olvastak, mert azt fel se fogták, hanem arra, amit arról gondolnak. Mintha Seneca története reprodukálódna: "mondd, barátom" - kérdezte egyszer, mikor egy parkban sétálva felfigyelt egy magányosan üldögélő emberre - "mit csinálsz?" "Önmagammal társalgok." "Tedd ezt, báratom" - mondta kedvesen a filozófus - "de vigyázz kérlek, és légy nagyon résen! Rossz emberrel társalogsz." A "rossz" helyébe nyugodtan helyettesítse be a kedves Olvasó az "ostobá"-t.
Tényleg van olyan ember, aki azt gondolja, hogy kommunizmus lesz? Sőt, nem hogy lesz, hanem volt, vagy egyáltalán létezik kommunizmus az ideák világán kívül? Van olyan ember, aki elhiszi, hogy egy érvényes és legális Alkotmány úgy születik, hogy Géza bácsitól Juliskáig mindenki ír egy mondatot, aztán ezeket a mondatokat valakik (kik?) valamilyen (milyen?) szempontok szerint szelektálják, és ezzel kész? A többi már részletkérdés? Van olyan ember, aki azt hiszi, hogy a "nép" szuverén, valaha is uralkodott, valaha is uralkodni fog, és egyáltalán: uralkodóképes? Amikor még arról sincs fogalma, hogy mi az a "nép"? De ne is gondoljon ebbe bele. Elég, ha arra gondol, mi van abban az esetben, ha - a véleménye ellenére - mégiscsak olyan Alkotmány születik, amellyel, vagy amelynek egy részével nem ért egyet? Akkor ő nem a nép része? Vagy csak akkor lesz a nép része, ha megváltoztatja a véleményét? És egyáltalán: hogyan? Miért? Minek? Mi van, ha később változik a "nép" véleménye? Mi van, ha később maga a "nép" is változik? Mert változik, az sicher. Az öreg néptársak meghalnak, és ifjú néptársak veszik át a helyüket. És ahányszor ez megtörténik (mikor lehet azt mondani, hogy ez már nem "az" a nép?), új procedúra veszi kezdetét? Ha meg nem veszi, miért kell nekem a nagypapám elképzelése szerinti társadalomban élnem? És ha az Alkotmány ilyeténképpen állandóan újraírandó, mitől alkotmány, a szó szoros értelmében? Ez volna a társadalom szilárd alapja? Legyen inkább Amőba. Az is nagy A-val kezdődik, nemde? A többi meg úgysem érdekel senkit.
Hogy nincs ízlésünk - sokszor bevallom, nekem sem -, még csak hagyján. Hogy áltatjuk magunkat - mi a fasznak idézek én kínaiakat? -, szintén hagyján. Még az is hagyján, hogy másokat áltatunk. A legnagyobb baj, megy vele az idő. Soha meg nem valósuló, kártékony és ostoba elképzelésekkel teli locsogással. Amelyek minden realitást éppúgy nélkülöznek, mint alapot és logikát. Nem más ideje megy vele, polgártársak. A miénk.
És ez az egyetlen, amit ki tudnánk használni. Az egyetlen, ami strukturáláson (mindennel, ami a keresztrejtvényfejtéssel ekvivalens) kívül kihasználható lenne saját magunk megvalósítására. Nem a "nép" megvalósítására. Nem a kommunizmuséra. Nem a demokráciáéra. Nem a hun birodalom reprodukálására. Nem a továbbvegetálásra.
Nem faszverésre. Már bocsánat, finom urak és hölgyek.
2013. 01. 29.