"Gyakran csak a múltat látjuk az emberekben, akikkel találkozunk. Csakhogy amit rájuk vetítünk, az a saját múltunk, nem az övék. Következésképpen nem is őrájuk reagálunk, hanem saját előítéleteinkre." Gerald G. Jampolsky.
Nem "gyakran". Mindig. És mi mást látnánk? A jövőt? A jelent, mondja az Olvasó. Dehát az ember örökös múltban él! Minden továbblép egy kicsikét, amire tudomást szerzünk róla. Vagy nagyot. Egy nyolcezer fényévnyire levő égitest nyolcezer évet. Lehet, hogy már nincs is.
És mi mást vetítenénk, mint a saját múltunkat? Mi másunk van? Az ő múltjuk? Az az övék. Nem vagyunk egyek. Látszólag nem vagyunk egyek. És ha egyek leszünk, azt is csak úgy, hogy valamelyikünk nincs. Nem mind a ketten leszünk egyszerre. Sőt, kedves, szilveszterező Olvasó. Egyikünk se lesz. Ha tényleg eggyé válunk a mindenséggel, akkor se mi nem leszünk, se mindenség nem lesz. Mert ameddig egyvalaki/egyvalami van, addig van másvalaki/másvalami is.
Megcsaltál, elárultál, majd megint megcsaltál. Mit - nem, nem szeretek benned, hanem -
Most már nem szorulna össze a torkom, ha meglátnálak. Eddig azt mondtam volna, találj ki nekem valami olyan hazugságot, amit elfogadhatok. Nem kell hihetőnek lennie, csak elképzelhetőnek. Vagy még ennyit se kérek. Az van bebizonyítva, ami kétséget kizáróan be van bizonyítva. Nem kell megcáfolnod semmit. Adj nekem kétséget.
Mi az mégis, amit sajnálnék? Mi az, ami megzavarhatna, ha nem látnám és tudnám, ahogy most látom és tudom? Te lennél az, magad? Ahogy ott állnál vagy ülnél, velem szemben? Ó, nem. Nem te lennél az. Az én múltam volna az. Az én saját múltam. A te múltad a te múltad. Hogy is írja a Defensor?
"Nem a költőket kell ismerned, sem nem az égitestek járását,
nem a másik ember sorsát, nem a másik ember lépéből kicsurgatott mézet,
nem kell a más harcát megharcolnod, nem kell a más szemetjét eltakarítanod,
mert a más világossága más gyümölcsöt érlel,
és amit el kell takarítani, úgyis eltakarítják,
amit ki kell vágni, úgyis kivágják,
amit le kell szakajtani, előbb-utóbb úgyis leszakajtják,
és nem marad neked más enmagadon kívül,
a magányos bajvívó pedig csak magát győzheti meg."
Az én éveim voltak. Az én évem volt. Ha van siratnivaló egyáltalán, hát ők azok, nem más. Nem kell nekünk vetíteni semmit. Egyebet se látunk. De nem is láthatunk.
Ültem Korzika tengerpartján, hátamat a szikláknak támasztva, és rosszul voltam. Verőfényes nyár volt, mégse volt ott se szép, se jó.
Máskor néztem Larnaca olajtartályait, csorgott rólam a veríték, és boldog voltam. Ha el kell engem temetni, mondtam és mondom most is, Cipruson temessenek el. Bele a tengerbe, vigyen a víz vagy mosson ki a fövenyre.
Soha többet nem vágyom Korzikára. Ciprusra még el szeretnék jutni az életemben. És ha valami csak hasonlít? Egy új hely? Hiszen ezt akarta Jampolsky is kihozni az egészből. Egy új asszony? Egy új év? Olyan ez, mint az éticsiga, kedves Olvasó. Fűszervaj nélkül ízetlen rágógumi. Se íze, se bűze. A konyhában kapja, ami finom lesz benne. Meg azt is, ami nem lesz finom. És mi vagyunk a konyha. Mi vagyunk a szakácsok is.
Azt kívánom minden kedves Olvasónak, találjon minél több olyan aromát 2015-ben, ami már ízlett. És akkor ez az év is ízleni fog, akármit is kap hozzá bármelyik kofától.
2014. 12. 31.