„Van úgy, hogy egyszer csak megindul az ember ellen az egyik oldal, akkor sem tudni, miért. Sem tudásom, sem ráhatásom nincs arra, hogyan viszonyulnak hozzám a táborok. […] A politikai erők egyrészt öntudatlanul, másrészt taktikai okokból változtatják a véleményüket. Követhetetlen és nem is érdemes követni. Az ideológiáknak meg már 1989-ben leáldozott, azóta újra vallási és civilizációs háttér alapján határozzák meg magukat a tömegek. A kommunizmus legfőbb bűnei közé tartozik egyébként, hogy az önmagánál is butább ideológiát kitermelte: az antikommunizmust. […] Az antikommunisták közül is a buták kerülnek hatalomra. Mint minden -izmusban. Ezt mondtam pedig Kövér Lászlónak is, amikor életemben egyszer véletlenül összefutottam vele. Hogy az antikommunizmus összehoz, de csak egy darab időre. Aztán mosolyogtunk és elváltunk egymástól.”
Bereményi Géza, 2016. 2002-ben még nem így nyilatkozott volna. A Hídember nem fizethetett rosszul. Persze a politikai erők nem öntudatlanul változtatják véleményüket, ami nem vélemény, hanem hívó- illetve taszítószavak eklektikus gyűjteménye. Tökéletesen lehet követni, ugyanis maga is követés: a megcélzott szavazóbázis mindenkori véleménye. EZ az, ami változik.
A kommunizmus nem butaság volt, hanem egy utópia. A gyakorlatban elakadt a diktatúránál, amely - jelzőjével ellentétben - nem proletárdiktatúra volt, hanem a proletariátusra hivatkozó mensevik értelmiség diktatúrája. De az bolsevik értelmiség volt, hördülnek fel Önök. A "bolsevik" azt jelenti, hogy "többségi". Eredete 1903. július 30-ra datálható, amikor egy brüsszeli pajtában néhány tucat orosz férfi, akik összejövetelüket az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt II. Kongresszusának nevezték, megpróbálta nézeteit egyeztetni. Több kérdést vitattak meg. Sok mindenben nem értettek egyet: végül két csoportra oszlottak. Egyikük, egy szimbirszki iskolaigazgató fia, bizonyos Vlagyimir Iljics Uljanov, mindjárt nevet is talált nekik: a csoport, amelyhez ő is tartozott, az egyik vitapontban a többségi véleményt képviselte, ezért őket bolseviknak, többséginek, a többieket menseviknek, kisebbséginek nevezte.
A szociálforradalmárok skálája rendkívül széles volt, az anarchistáktól a szociáldemokratákon keresztül a kommunistákig. Még ilyen elnevezésű csoport is létezett: őket hívták (a szociálrevolucionyer szóból) eszereknek. Voltaképpen kezdetben mindannyian szociáldemokraták voltak. Ebben a sokaságban a "bolsevikok" - Kossuth Lajos, majd az 1990-es taxisblokád támogatóit fikázó Jeszenszky Géza tőle lopott kifejezésével - törpe minoritás voltak. Mensevikek, kisebbségiek, és - nem az elvtelen csatlakozókról beszélek - azok is maradtak.
A kommunizmus - és előfutója, a szocializmus - elmélete a gazdaság FEJLETTSÉGÉT, gyakorlata azonban a FEJLETLENSÉGÉT feltételezte. Az elmélet nem számolt azzal, hogy hiába nyílik egyre szélesebbre az olló a legszegényebbek és leggazdagabbak között, ha a legszegényebbek életszínvonala is növekszik (tehát kevésbé lesznek motiválva a felkelésre, mint az elmaradott országok szegényei), a gyakorlat nem számolt azzal, hogy az egyéni ambíciók hajtóereje nélkül csak torz gazdaság jöhet létre. Mindkettő kénytelen volt beépíteni a tudat úgynevezett megváltozását, s innentől a további tervezgetések már az utópia világába tartoztak. Seholsincs-föld (Thomas More) világába. Mintha elképzelnénk, milyen jó volna, ha az embereknek szárnya nőne, és úgy rendeznénk be a világunkat, hogy ez egy olyan BIZONYOSSÁG, melynek bekövetkezte csak idő kérdése. Szabályokat alkotnánk, nehogy összeütközzünk a levegőben, magas oszlopokat emelnénk, ahol repülés közben megpihenhetünk majd, a felszíni-felszín alatti közlekedést és mindent, ami ezzel jár, úthálózattól az üzemanyag-előállításig - időlegesnek tekintve - elsorvasztanánk, és így tovább. Mindez azonban nem tette érvénytelenné azokat a felismeréseket, amelyekből az egész kiindult. CSAK ROSSZ VÁLASZT ADOTT RÁJUK.
Az antikommunizmus és a kommunizmus Spinoza óta egymás feltételei. Determinatio negatio est, a meghatározás tagadás. Persze, valójában nem Spinoza óta, hanem amióta világ a világ. Már a görögök is tudták. Előttük is tudták, talán mindig is, de erről nincsenek írásos bizonyítékaink. Minden dualista tudta, a zoroasztriánusoktól a keresztény gnosztikusokig. Eckhart mester is tudta, és a szúfi bölcsek is tudták. Nem kellett kitermelni semmit. Hogy az antikommunisták közül - is - a buták kerültek volna hatalomra? A kommunisták közül se a buták kerültek hatalomra. Joszif Visszarionovics Sztálin se volt buta, Rákosi Mátyás se, Kádár János se. Lenin pláne nem volt buta. Abból a marxi tételből indultak ki, hogy "a filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk". A világot, benne az emberekkel valamiféle munkadarabnak tekintették, amihez nem alkalmazkodni kell, hanem meg lehet változtatni. Ezen az úton mindaz, ami per pillanat van, nem számít. Egy stáció, amit egy újabb stáció követ, egészen addig, ameddig a kívánt célt el nem érjük. Nagyon hasonlítottak a legtöbb egyházhoz. Voltaképp ők maguk is valamiféle egyház főpapjai voltak. Ha - amint Marx mondta Hegelről - a fejük tetejéről a talpukra álltak volna, ha nem mentették volna fel magukat egy rögeszme nevében minden kötöttség alól, ma teljesen másként emlékeznénk rájuk.
Az antikommunisták közül se a buták kerültek hatalomra. Csak mára - ebben tökéletesen egyetértek Bereményivel - már az ideológia is elérhetetlen magaslat. Az a szféra elérhetetlen magaslat, aminek az ideológia az alsó határértéke. Már addig se tudunk felkapaszkodni. Az antikommunizmusnak napjainkban semmi köze a kommunizmushoz. A kommunizmus egy szó lett, olyasmi, mint a templomokban az "ördög". Amitől félni kell. Egy taszítószó, ellentétben a hívószavakkal. Másoknál - még vagy már - éppen az ellenkezője. Ezek (is) besoroltak a többi hívó- és taszítószó mellé, amelyek BÁRMIK lehetnének. Gondoljanak a személynevekre. "Gyurcsány", "Orbán". Hogy ki mosolyodik el és ki köp, nem attól függ, hogy melyik mit tesz, hanem, hogy a szemlélő milyen előítéletet társít hozzá. Ami ennek jó, annak rossz és fordítva. NEM A TARTALMAK TARTANAK ÖSSZE, HANEM A FORMÁK. Egy kerek fejű, mókás állatka - például egy pandamaci vagy egy fóka - nem támadhat meg. Hiszen egy kisgyermekre emlékeztet. Aztán lesz nagy meglepi.
"Orbán hamisít." De Gyurcsány is hamisít. És mindkettőről hamisítanak. Mi tart hát össze? Ideológiák? Szavak? És a pedagógustüntetés? És az internetadó-ellenes tüntetés? És azok a tüntetések és sztrájkok, melyek még következnek? Ezeket az embereket is ideológiák és szavak tartották össze? Nem. Vagy a többséget - vélhetően - nem. Ezek azok a kitüntetett pillanatok, amikor a két - látható és láthatatlan - történelem összeér. Válságok, katasztrófák, összeomlások, írtam hat éve. Még viccben is el tudom mondani. Két ember ül a színházban, folyik az előadás. Az egyiknek annyira kell vizelnie, hogy úgy érzi, nem bírja. Mielőtt sűrű elnézések közepette kifurakodna, megkéri a barátját, hogy amikor visszaérkezik, számoljon be neki a fejleményekről. Ahogy keresi a mosdót, egy hosszú folyosóra téved, ahonnét rengeteg ajtó nyílik. Már nem tudja tovább tartani, ezért benyit a legközelebbin. Egy szobában találja magát, íróasztal, székek, könyvespolc. Gyorsan kigombolja a nadrágját, odavizel a sarokba, aztán kislisszol és visszamegy a helyére. "Mi történt?" - súgja a barátjának. "Hát, az úr szerelmet vallott a cselédlánynak, mire az vérvörösen kirohant, az úr utána." "És?" "És aztán jöttél te."
Milyen kár, írja másnap a semmiről nem tudó kritikus az újságjában, hogy a rendező nem volt képes ezt a koncepciót továbbvinni. Egész érdekes darab lehetett volna.
2016. 02. 17.