Zászlólevonás a Kossuth-téren és Culinaris. A mai (tegnapi) nap két katartikus élménye. Katonai díszegységet legutóbb a Buckingham- (azelőtt az Elysée-) palota előtt láttam, hát, azok kicsit mások voltak. De ne kalandozzunk el. Dobpergés. Hét katona menetel a Zászló (deklarált jelkép) felé. Mintha heten lettek volna, emlékeim szerint. Ketten megállnak puskával a Zászló két oldalán, a többiek levonnak, egy vezényel. Szemerkél az eső. Nagyon elegük lehet. A levont Zászlónak is, mert egyszer csak fogja magát, és leereszkedik a földre. Szépen, komótosan, középen. Nem húzzák ki rendesen. Aztán ott is marad, mint egy nagy utcaseprőrongy. A világ összes díszegységéből ívben repülne, aki ilyet csinál, de itt nem. Akár szeretett jelenlegi kormányunk jelképe is lehetne az egész.
Közben még zene is van, pardon, trombitaszó. Aha, mondja az Olvasó, biztosan a Takarodó. Il silencio. Hát nem, nem a Takarodó. Erkel Ferenc - Katona József (illetve Egressy Béni - a szövegírót vagy a zeneszerzőt kell előre írni?) Bánk bánja. "Hazám, hazám, te mindenem, / tudom, hogy é-lehe-tem neked köszönhetem." (Kottaírást nem vállalok.) Nekem nem ez a két sor jut az eszembe. "Sajgó sebét felejti Bánk, / zokog, de szolgálja népe szent javát." Szegény zászló, szegény, szegény zászló. De ez már olyan karinthys. Nem illik a pillanat komoly nagyságához. Szegény, szegény ország. Az egész ország karinthys. Az volt Horthy alatt, az ma is. Pedig Karinthy is szerette a hazáját. Csak már nem él. Milyen kár. Mennyi témát találna. Szegény, szegény Karinthy.
Sajgó seb ide, sajgó seb oda, zászló levéve. Négy sarkát négy katona fogja, kettő hátul megy puskával, egy az élen, puska nélkül. Eső tovább szemerkél, és hideg is lett. Megszoktuk a hőséget és a meleg teleket, bár ez még így sem az igazi. Majd. Mindenféle értelemben. Egy kicsit beleesünk a télbe, ahogy Fekete István egyik novellájának halott cigány asszonya mondaná. Na és? Már majdnem december van, és minden december új májust ígér.
Hideg van. Sápi fázik. És ha Sápi fázik, át szeretne melegedni. Ha át szeretne melegedni, gyorsabban lépdel. Lassan, méltóságteljesen kezdi, aztán a Parlament sarkához közelítve belehúz. Ahány zászlóvivő és kísérő, annyian húznak bele. Egy győztes kutyafogat nem csinálná különbül az Iditarodon. Szinte szaladnak. Villámgyorsan eltűnnek a kapu ásító torkában.
És aztán a Culinaris. Ott van szemben, a másik oldalon. In the other side. Dear Guests. Nem, mondja Kati barátnőm. Nem megyünk be. Életveszélyes. Aztán persze bementünk. Potomság, nézne körül Fekete István egy másik novellájának bankpénztárnok-főhőse. Már hatszázért van sonka. Tíz deka. Egy nyalat, pardon, nyelet. A nyalat, az a Häagen-Dazs, millió dobozban, még a CBA-t is lepipálja. Ráadásul olcsóbb. Nem OLCSÓ, csak olcsóbb. Nem kétezer-kétszáz, csak ezerkilencszáz-valamennyi. (Nem érdemes venni. Tök gejl. Csucsog a tejszíntől. Nem viccelek, és nem nagyképűsködöm. Úgy jó hónapja hazahoztam hármat egymás után. Addig csak kétszer ettem, keveset. Nem csorog a nyálam vissza értük.) Kis üveg maszatok pár ezerért. Szarvasgombás sajt. Majdnem vettünk fejenként öt dekát, az is ötszáz forint. Lett volna, ha nem lett volna nagyon égő. Nagyon szeretem a tonhalat, mondta Kati. Milyen kevéske, majdnem háromezerért. Pedig mekkora nagy dögök. Elalvás előtt megint állatos filmeket nézek, azok szólnak néha róluk. "Tonhalcsaták." Horgászbottal fogják ki őket, motoros hajókról. Közönséges horgászbottal, na jó, nagy botokkal. Kis emberek, hehe. Csak a poén kedvéért, egyébként nem is kicsik. Egy ilyen, méretes halért a horgász majdnem egymilliót kap, forintba átszámítva. Hát ezért ilyen kurva drága. Vagy azért ennyi, mert különben is drága. Apropó, tudta a kedves Olvasó, hogy a hekk is legalább egy-másfél méter? Skandinávia vizeinek kétszáz méteres mélységeiben él, onnét fogják ki valahogyan. Hozzánk fagyasztva kerül Norvégiából, mármint a farka. Csak a farka. Egészen addig, ameddig a halászaikkal is össze nem veszünk. Csak a halott norvég a jó norvég. Aztán jöhet a ponty és a busa. Vagy a cápaharcsa, azaz a pangasius nevű förtelem, valamelyik távol-keleti példaképünk tenyésztelepéről.
Az édességeket már meg se néztük. Különben is, azokért nem Culinarisba kell menni, nem is a már több helyen, például a Pauler utca sarkán levő, méregdrága csokiboltokba, hanem a Bartók Béla út legelején, a Gellért térnél található közértbe. Én még olyat nem láttam. Whiskyvel töltött tejkaramella, hogy csak egyet említsek. Mmmmmm. Kár, hogy csak este tízig tart csak nyitva. És itt még csinos eladólányok sincsenek, mint a régi Gerbeaud-nál. Zárás után kopogott egy turistaházaspár. Kidugta az egyik kislány a fejét, édesen rámosolygott a párra, és azt mondta: nincs nyamnyam.
Amikor az infranyitású üvegajtó becsukódott mögöttünk, felsóhajtottunk. Megúsztuk, egyetlen fillér kiadása nélkül. Kárpótlásul a Károly körúti bazársoron vettünk egy rösztit, ezer, azaz egyezer forintért. Olyan lepényszerű valamit, egész jól nézett ki, ameddig az ember meg nem tudta - későn - az árát, és ameddig bele nem harapott. Ha meggyújtjuk, egy napig égett volna, annyi olaj volt benne. Tömény olaj volt, némi krumplival és liszttel. Sült eperoham. Én két falatig bírtam, Kati tízig. Keresni kezdtünk egy hajléktalant, de nem találtunk. Egy padon hagytuk. Talán ráakad egy rászoruló, erős szervezetű lélek. Mindez este hét körül történt, most éjjel fél három van. Már nem émelygek tőle.
The lions sleeps tonight.
2014. 11. 25.