"Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra." (József Attila)
Esszé az emberi jellemről. Így kérték. Magamat fogom ismételni szinte teljesen végig, de az ezzel a témával foglalkozó írásaimat nem ismerő Olvasó talán megbocsát. A többi meg szépen továbblapoz valami érdekesebb témára. Azért igyekszem majd újat is mondani, vagy legalábbis az előzőeket kicsit másként.
Az emberi jellemről természetesen nem tudok kimerítően nyilatkozni. Nem is akarok. Nem szeretek más szakmájába belekontárkodni, azt meg, hogy az enyémbe (teológia-vallásfilozófia-vallástörténet) bele szoktak, már megszoktam. "Emberi jellem" különben sincs. Ahány ember, annyiféle. Végtelen a variánsok száma, mert végtelen a lehetőségek száma is. De a lehetséges emberi reakciók száma nem végtelen! Az nem. Azt behatárolja az ember, maga. De véges szám és végtelen szám szorzata ugyanúgy végtelen, ahogy a nullával való szorzás eredménye is nulla.
Jó, de hogy jön ez a jellemhez? Úgy, hogy jellem alatt az általunk ismert reakciókból levont következtetést értjük. Az ember végtelenül sokféle lehet. Ha... ha. Lehetne. Ha saját maga nem szűkítené be a saját világát. Ha nem a világ egyik felében akarna csak élni. És a többit nem utalná az előbbi alá. Igen, kedves Olvasó. Az álmokról beszéltem. A gondolatokról. A fantáziáról. A kötetlen végtelenről, szemben a kötöttnek gondolt végessel. Mert a kettő egy. Nincs semmiféle racionális ok az elkülönítésükre. Hogy nem jelentkeznek egymásban, csak tangenciálisan, érintőlegesen, mindössze egy prekoncepció következménye. Egy előre kialakított nézeté, Bakos fordításában. Szándékos vakságé. Mert néha bizony jelentkeznek. Sőt. Nem néha. Mindig, hogy ma is felborzoljam a publikum idegeit. Csak néha veszik őket észre, aztán igyekeznek gyorsan elfeledkezni róluk. Kizárják, mint bohókás véletlent. Nincs első- és másodosztályú állampolgár, mondta 2010-ben Semjén Zsolt. Csak önkényesen van, teszem hozzá én. Nincs első- és másodosztályú valóság. Az is csak önkényesen van.
Hobbiból, vagy szeszélyből. Ha Isten (a természet) bele akarná verni az orrunkat a valóságba, nem ajándékozott volna meg az elvont gondolkodás adományával. A tiszta elszenvedés állati privilégium.
Ennek a magát megkötő és leszűkítő gondolkodásnak az eredménye az a végkövetkeztetés, amit - vélhetően - ennek az esszének a megrendelője vár tőlem. Hogy a hatalom meghatároz. Két-három éve Iványi Gyuri barátom - talán megbocsát, hogy így kibeszélem - mutatott magáról néhány fényképet. Ilyen voltam Vietnamban, mint ENSZ-katona, ilyen, mint bankelnök, és ilyen most. Nézd ezt az arcot, mondta öltönyös-nyakkendős önmagára, aki akkor éppen az Inter-Európa Bank elnök-vezérigazgatója volt. Tele van önteltséggel és gőggel. Nem mondom, hogy nem volt jó érzés... látod, így rontja el a hatalom az embert.
Most cseréltettem személyi igazolványt és jogosítványt. Előbbit tíz, utóbbit öt év után. Három fénykép. Három arc. Tíz éve még három cégem volt, ezekből egy úgy-ahogy, de egy másik kifejezetten jól működött. Majdnem havi egymilliós osztalékot vihettem haza, volt egy lakásom, egy házam, és egy telkem. Már korántsem annyi, mint újabb tíz évvel korábban, de még éppen elég. A személyimről egy még eszénél levő, jól kereső, alkoholista kőműves nézett vissza (noha 1980. július 16-án ittam utoljára). Öt éve már mindenemen jelzálog volt amit nem tudtam fizetni, a lakásomon nem, de tudtam, hogy el kell adnom, mert viszi a bank. Talán a lottó ötös segített volna, gondolom most, vagyis dehogy gondolom. Mindent elrontott volna. De akkor még kétségbeesetten kerestem a visszakapaszkodás lehetőségét. Egy országúti sorozatgyilkos nézett vissza rám.
E pillanatban nincs semmim. Semmi, ami anyagilag értékelhető. Amim van, az bennem van. Úton-útfélen beleesem a közhelycsapdába: nem bennem van. Amim van, az ÉN VAGYOK. Értse a kedves Olvasó, ahogy akarja, most nem fogom kifejteni. Az arc pedig, amit a tárcámban hordok: egy mosolygós útonállóé. Aki tiszta szívvel tör be, ha már József Attilával kezdtük. Ez jó arc. Vállalható. Nem sok minden torzítja el.
A hatalom - vagyon, befolyás - akkor határoz meg, ha... ha NEM TEHER. Ha az ember vágyja. Ha az aspiráns abban a hitben leledzik, hogy az VALAMI. Ha belefeledkezik. A könnyűbe nagyon könnyű belefeledkezni. Sportolók tudják ezt a legjobban. Ha csökkentem az edzésadagot, keserves dolog visszakapaszkodni. Ha teher... akkor nem képvisel értéket, csak kötelességet. Ezért nagyon fontos a kiválasztás. Nem nagyon fontos, hanem a legfontosabb. Ezért találták ki a vagyoni cenzust. A Res Publica Romana, azaz Római Köztársaság végnapjaiig, Gaius Mariusig a katonáskodás is ahhoz volt kötve, még a szolóni Athénnál is szigorúbban. Akinek nincs semmije, nincs mit védenie sem. De ezzel még nem teljes. Teljessé úgy lesz, hogy a vagyonos ember katonáskodásának (fegyveres hatalomgyakorlásának) a fő motivációja nem a (további) gyarapodás, hiszen arra békeidőben is képes, hanem az őt fenyegető veszély elhárítása.
A modern választási rendszerek között az amerikai az egyik legjobb. Ha nem a legjobb. Nos...nem sok szegény amerikai elnököt ismer a történelem. Szegény szenátort sem. Már eleve gazdagok, legalábbis az átlagember mércéjével mérve. Hogy aztán mi történik... a választási technika nem minden. De erről később.
Suprematia - dominatio - potestas. Fensőbség - uralom - hatalom. Felülről lefelé. Arra az állapotra is van egy latin szó, amikor ez a sorrend megfordul: usurpatio. Bitorlás. Ez történik e pillanatban Magyarországon is. Ha valaki SZELLEMÉNÉL (az általa képviselt szellemnél) fogva nem alkalmas a hatalom gyakorlására, akkor az bitorló. Nincs olyan társadalmi rendszer, ami erre kényszerítene. Olyan viszont van, ami hajlamosít. Jobban, vagy kevésbé. Egy KICSIT mindegyik hajlamosít. Alkotmány ide, alkotmány oda. A jog nem követheti pontosan a történéseket. Ezért találták ki a fékek és egyensúlyok rendszerét.
A baj akkor lesz nagy, amikor egy eleve kontraszelektív (parlamenti demokráciaként aposztrofált) kiválasztási rendszer találkozik a fékek és egyensúlyok hiányával. Ha a kiválasztás alapja a lojalitás, nem a képességek-tulajdonságok, és ehhez csatlakozik a kontroll minimuma. Ha a hatalomra kerülés alapja A VILÁG EGYIK FELÉHEZ VALÓ LOJALITÁS. A fél-világhoz. A mérhető mennyiségek világához. Látja, kedves Olvasó, még egy ilyen szép alliterációt is sikerült beleraknom. A baj akkor lesz nagy, ha a mérhető gazdagsághoz való lojalitás és a fékek-egyensúlyok hiánya házasságra lép. És akkor a szolóni timokrácia? Ami egyébként nem a vagyon uralmát jelentette, ahogy tévesen mindmáig gondolják, hanem a JÖVEDELEMSZERZŐ KÉPESSÉG uralmát. Azt hova tesszük? Szolónnál a hatalom nem a boldogulás eszköze volt, hanem a boldogulás KÖVETKEZMÉNYE. A mai magyar állam pontosan ennek a fordítottjára épül. És EZ az, ami meghatározza a hatalom gyakorlóit, ameddig a hatalom gyakorlói. De... semmi sem tart örökké. Ez a világ is képes megtisztulni. Egy pusztuláson való áthaladás után, tenné hozzá László András. Hiszen: csak ami nincs, annak van bokra, és ami LESZ, az a virág.
Ami van, széthull darabokra.
Schiller Sárosi Erikának, szeretettel. Ha későn is, de teljesítettem a hetedik karácsonyi kérést.
2015. 06. 10.