Helyreállítás Magyarországi Pártja


 

Habena Imperium Coniunctio Spes Obsisto Sepelio

Habena
Kormányozni
Imperium
Uralkodni
Coniunctio
Egyesíteni
Spes
Reményt adni
Obsisto
Szembeszállni
Sepelio
Végetvetni

"Feltámad majd a szél, és helyükre kerülnek a csillagok,
inni kap a szomjas és megmossák a koldus lábát,
elnyílik a gesztenye héja, a rab megfürdeti arcát a levegőben és fölbuzognak a rejtett vizek,
forrás fakad a teve nyomában és elámulnak az emberek,
a parittyából kilőtt kavics a Napisten tenyerére hull,
örülnek a zivatarnak, és a zokogás nem botránkoztat már meg senkit,
mert már lehet sírni is, mert már sírni is jó." (Defensor 41.)

- Van valaki az életedben, akivel beszélni tudsz arról az igen kevés érzelmedről, amid van?
Ezt kérdezték tőlem a minap. Még mosolyogtam is, pedig nem sok mosolyogni való van rajta.
- Én például ki vagyok számodra? - folytatta a kérdező. Nem adtam rá választ. Tudtam volna, de nem örült volna neki. És nem is lett volna igaz.

Most nincs időm az érzelmekre, mondtam magamnak az anyukám halála napján, 2013. június 28-án este. Egy költözés kellős közepén tartottunk Kati barátnőmmel. Éppen a könyveket pakoltuk át, amikor megszólalt a telefon. Az első polcokkal már készen voltunk, téma szerint rendezetten. Innentől nem volt sok kedvem a rendezgetéshez, ahogy jött, úgy raktunk ki és fel mindent. Azóta is úgy vannak, két kép keretével együtt, melyeket szintén nem festettem le. Pár ecsetvonás lett volna csak.
Nem sokat sírtam. Huszonegy évvel azelőtt a második kutyámat, egy Merlin nevű bobtailt sokkal jobban meggyászoltam. Mondhatom most, hogy elvégre majdnem 92 éves volt, amennyire innét feltételezhető, nem volt rossz halála, sokkal rosszabb lett volna neki, ha életben marad magatehetetlenül egy combnyaktörés után, hogy ő sem sokat törődött velem gyerekkoromban, sem később, ameddig maga nem szorult gondoskodásra, de ezek csak indoklások. Nem túl meggyőző indoklások, még nekem sem. Anya, az anya. Ez a sírás még bennem van.

Mindazonáltal tényleg úgy gondolom, hogy nem jött el még az ideje. Mert van neki, ahogy a Prédikátor is mondja: "Mindennek megvan az órája és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt: van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének. Ideje az ölésnek és ideje a gyógyításnak, ideje a bontásnak és ideje az építésnek. Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak." (Prédikátor 3, 1-4) Ezért nem sürgetek semmiféle politikai változást sem. Különösen "jó" irányban nem. Ezért nem próbálom megszerezni erővel, vagy felelőtlen ígérgetéssel, amit most csak erővel vagy felelőtlen ígérgetéssel lehetne. Ha az enyém, meg fogom kapni időben. Ha nem az enyém, akkor csinálhatok bármit, soha nem lesz az. There is a season of every thing under the Heaven. Így tanultam meg először, nagyjából négy éves koromban.

Jó pár éve a Vörösmarty téri vásárban megálltam egy magyar népzenei standnál. Valami gyönyörűség volt (számomra), amit a hangszóróból hallottam. Minden gyönyörű nekem, ami hegedű és magyar népzene. Némely más is, például az ír, a skót (az autentikus skót), az angol, a montagnard (francia), a cajun (louisianai francia), a cigány (az autentikus cigány), de ez valahogy különösen. Az árus, köpcös, bajszos, kis barna ember is észrevette. "Kőből van annak a szíve, uram" - nézett rám -, "aki ezt nem szereti. Kőből van, én mondom."

Érzelmei mindenkinek vannak. Az állatoknak is. Még sírni is tudnak. Saját szememmel láttam az anyja által eltaszított, zokogó elefántborjút. De meg merem kockáztatni, hogy a növényeknek is. Akinek lelke van, annak vannak érzelmei is. Egy katolikus lehet, hogy nem értene velem egyet, mert nem ismeri saját dogmatikáját. Azt a két sort, amit a katolikus dogmatika erről ír. A református meg még ennyit sem. Mindennek van lelke, ami él. Ami pedig nem él, annak mi adjuk. Ha legyinteni akarnának erre, vegyenek kézbe bármilyen hangszert, és tanuljanak meg rajta játszani. Nézzenek meg egy jó festményt. Nézzenek meg egy szobrot. És ahogy nézik, gondoljanak arra, amit Eckhart mester mondott: a művész a fából (kőből - ezt már én teszem hozzá) ELVESZ. Utána pedig még egyszer tegyék fel maguknak a kérdést, hogy lehet-e a tárgyaknak is lelke.
Érzelmei mindenkinek vannak. De, hogy mennyi? Nem érdekes. Talán ugyanannyi. Az az érdekes, hogy mennyi jön ki belőle. Vagy mennyi jön BE belőle. És, ha se ki, se be nem jön, miért nem jön.
Az elkötelezettség. Valaki elkötelezi magát valami mellett. Nem VALAKI mellett, hanem VALAMI mellett, legyen az egy ügy, egy foglalkozás, egy ország, egy ideológia, egy vallás, egy feladat. Úgy, ahogy én szoktam. Én így utasítom vissza az érzelmeket. És a félelem? A félelem, például egy magát csúnyának gondoló ember félelme a kudarctól csak KIFELÉ zár le. Megpróbál lezárni. Megpróbálhat elnyomni is, de az sem fog sikerülni, éppen úgy nem, mint annak, aki az elkötelezettséggel takarózva nyomja el az érzelmeit. Az érzelmek mindkét esetben ottmaradnak, és ki is törnek, mint... mint VALAMI MÁS. Nézzék csak meg (akik látták, még egyszer) a Bölcsek kövére című filmet, de ezúttal ne csak a röhögés kedvéért. Ez a része egyáltalán nem mulatságos. Az Eddie Murphy által alakított Sherman Klump professzor zabálása csak nagyon felületes magyarázattal pótcselekvés. Valójában ÉRZELEM, álruhában. Ami abban a pillanatban, amikor sovánnyá változik, teljes meztelenségében megjelenik.

Hiába a haza szeretete, hiába a győzelem (siker, üdvösség, birtokbavétel). Ki fog jönni. VALAMIKÉPPEN ki fog jönni. Rángatózni fog a tábornok szeme sarka, egyik kurvától rohan a másikhoz, zugivó lesz, elhízik, mint Kurtz ezredes (Marlon Brando) az Apokalipszis most-ban, utálni kezd mindenkit, aki nem fojtja el. A segédmunkás-szindróma, mondtam anno. Bő két évig éltem közöttük. Feljöttek vidékről, hogy a fővárosban annyi pénzt keressenek, amennyiből pár év múlva fel tudják építeni a házukat, és el tudjanak indulni, mondjuk mint gazdálkodó. Rengeteget dolgoztak, bármit, a legnehezebb és legutálatosabb munkát is elvégezték, folyamatos megaláztatásnak kitéve. A legnyomorúságosabb körülményeket is vállalták, zsírpapírból ettek, nem jártak sehova. Illetve egy helyre mégiscsak jártak, mert máskülönben nem bírták volna ki: a kocsmába. Elkezdtek inni, és szép csendesen elittak mindent, amit félre kellett volna tenniük. Hó végén jó, ha Diána sósborszeszre futotta. Aztán benne ragadtak. Elhagyta őket a feleségük, elvesztették azt is, amijük addig volt. Itt ragadtak idegenben. A detoxikálóval folytatódott, a börtönben, majd a temetőben végződött.

Vagy, ami a rosszabb (mert azonnal rombol), BE fog menni. Akár a belső vérzés. Nekem szerencsém van, mert itt az írás. Nem pótcselekvés: azt mondom el, amit ÉRZEK. Lehet, hogy soha élőszóban így el nem mondanám. Ha valaki elolvassa a Defensort, meg fogja érteni. Nincs az a narancsszínű naplemente, amiben hajlandó lennék egy sort is idézni belőle. De nem is kell.
Amit pedig így nem tudok kifejezni, azt félreteszem. Nekem is árt, minden pillanatban, ameddig bent van. Olyan, mintha egy szaunában nem tudnék izzadni (mennyien nem tudnak!). Olyan, mintha tönkremenne a röpsúly egy dízelmotorban. De megkockáztatom, tudatosan. Nagy levegővel. Azzal, hogy majd egyszer. De ez sem jó, csak per pillanat nem gyűjtöttem még elég erőt a leküzdéséhez. Indok, Pangloss mester módjára.

Pedig semmi más nem kell a gyógyulás útján való elinduláshoz, mint egy kis őszinteség. Mint amit most próbáltam, látszólag a nagyközönségnek, valójában saját magamnak.

2015. 04. 30.

 

Szerző: 
Gaál Péter

Who knows, who cares for me?

A mi igazságunk nem a jobboldal vagy a baloldal igazsága!

 

 

A mi igazságunk, a PRÉDA igazsága!

"Viribus unitis" egyesült erővel

Politika-társadalom-ember | A hazugság messze eljuttat, de vissza sohasem. (közmondás)

Vallás-hit-filozófia | "Csak egy hősiesség van a világon: olyannak látjuk a világot, amilyen és szeretjük." (Romain Rolland)

Élet-lélek-gondolat | Amit nem fog kezed, szád hiába várja. (közmondás)

Írások

Kommentek:

Archív-írások 1