Ülök tegnap az NVB nagytermében, sokadmagammal, és nézem az arcokat. Negyven évvel ezelőtt a gimnáziumi tablókat nézegettük ugyanígy, megpróbálva vakon (nem megnézve az aláírást) eltalálni, ki a tornatanár és ki az orosztanár. Általában sikerült. De ugyanígy vagyok a történelmi korokkal is. Valahogy más arca volt az embereknek a tizennyolcadik század utolsó felében (a szakállt nem számítva), a huszadik század elején, a harmincas években, az ötvenes-hatvanas években, és például most. Nem csak a hajviselet miatt. Más arca van egy reformátusnak, egy katolikusnak, egy megkereszteletlennek. Talán az arckifejezésük más. Ez még magyarázná úgy-ahogy a dolgot: Hermész Triszmegisztosz mintájára amint belül, úgy kívül. És eddig - szokásom szerint - nem minősítettem. Nem azt mondtam, hogy jobb, vagy rosszabb, hanem azt, hogy más. A többi az én magánügyem. Kinek a pap, kinek a papné.
Most viszont minősíteni fogok. Leírom az én csöppet sem pártatlan, teljességgel szubjektív, pillanatnyi véleményemet (ugye, ismerős ez a mondat?). Hogy ki szimpatikus, ki nem, és miért, az egyébként érdekes kérdés. Könnyen előfordul például, hogy egy alapvetően erőszakos és önfejű embernek - ilyen vagyok én - az, aki ezekben hasonlít rá, kifejezetten ellenszenves lesz. Két dudás nem fér meg egy csárdában, hogy leírjak egy újabb népi bölcsességet. De vonzódhat is az erőszakosokhoz. Miből élnének különben a dominák? Ugyanakkor az, aki lénye szerint szelíd, egyáltalán nem biztos, hogy a szelídeket fogja preferálni. Itt a harmadik népi bölcsesség: az ellentétek (ebben az esetben) vonzzák egymást. Talán itt is a gyerekkor a döntő. Talán. Lehet, hogy aki úgy érezte gyermekkorában, hogy elnyomják, az erőszakosságot védelmi reakcióként fejlesztette ki magában. Ez esetben gyűlölni fogja a mások általi erőszakot, míg ő maga, ha a késztetés erősebbnek bizonyul az önuralomnál, vagyis a szív a fejnél, habozás nélkül élni fog vele. Ha politikus lesz, teszem azt miniszterelnök, az apakomplexusban szenvedők egész ármádiája fogja követni. Aki viszont azért lett erőszakos, mert mindent megengedtek neki, éppen az ellenerőt fogja hiányolni. Az erős apát vagy anyát. És akkor jöhet a domina. Külön csemege egy erőszakos apa és egy mindent megengedő anya gyermeke. Aki a "hivatalos" életében könnyen lehet ellentmondást nem tűrő vezér, ugyanakkor a magánéletében, még a hölgybeosztottaival is a végsőkig udvarias, közelebbi kapcsolataiban pedig akár megalázkodó. Egy ilyenről biztosan mindenki hallott már a történelemből: ő Adolf Hitler.
Ha egy kutya ránéz egy másik kutyára, vagy egy csimpánz egy másik csimpánzra, rögtön le fogja venni, mi várható tőle. Ha ehhez hozzáadja a saját maga által saját magáról alkotott képet, és ez passzol a kettejük közti rangsorban betöltött helyről ugyancsak saját maga által alkotott képhez, akkor nem lesz semmi baj. A másik is leveszi róla, mit várhat, megcselekszi ugyanezt, és mivel ellentmondást ő sem tapasztal, nem is történik majd semmi. Ha ellenben... akkor jöhet a fogcsattogtatás. A testbeszédnek (benne az ARCMIMIKÁNAK) ez a nagyon fontos szerepe. Megmutatja, ki kinek KÉPZELI magát. Ez így nem pontos: megmutatja, ki kinek képzeli magát AZ ADOTT SZITUÁCIÓBAN. - Miért csak képzeli? - értetlenkedhet most az Olvasó. Biztos mindenki látott már, ha másutt nem, tévében vagy fényképen ítélethirdetést. Látott már gyanúsítottakat is, amint éppen elvezetik őket. Látott ugyanakkor olyan esetet is, hogy a bűnösséget nem sikerült bizonyítani, és az immár vádlottat felmentették. Megfigyelték ezeknek az embereknek az arckifejezését? Azok, akiket letartóztattak, végkifejlettől függetlenül nem ritkán valamit a fejükre borítanak. Akit elítéltek, szinte kivétel nélkül lehajtják a fejüket. Az ítélethozatalra várakozva majdnem mindenki. Akkor is, ha addig és azután is az ártatlanságukat hangoztatják. Akkor is, ha TÉNYLEG ártatlanok. Akkor is, ha ugyan nem azok, de meg vannak győződve, hogy úgy kellett cselekedniük, ahogy cselekedtek. Mármint, akik ELEINTE meg vannak erről győződve. Akit viszont felmentettek... bármely okból... és az a szép, kedves Olvasó, hogy ezeknek sem az "igazsághoz", sem a valósághoz nincs feltétlenül köze. Ezekért elsődlegesen a SZITUÁCIÓ felel. MÁSOK véleménye. Mások VÉLT véleménye. A bennünk keletkező KÉP.
Tehát, abból, amit bárki arcáról leolvashatunk, elsődlegesen az látszik, hogy mennyire fekszik neki az adott helyzet. Hogy ő abban a helyzetben hova teszi magát. (Maga az arc - lásd fentebb - pedig ezen felül tükrözi egész korát, általános beállítottságát, neveltetését, egyszóval tulajdonképpen a világhoz és - végső soron - saját magához való hozzáállását.)
Rögtön felismertem a tőlem jobbra, középen ülő két fideszest. Mondtam is a szomszédaimnak, hogy meg sem kell szólalniuk, már kinyílik tőlük a bicska a zsebemben (én is erőszakos vagyok alapjában, mint mondtam, bár - velük ellentétben - igyekszem most már kordában tartani). Azt a mérhetetlen, gúnyos arroganciát egyetlen más arcon sem fedeztem fel. Igaz, senkinek nem is volt oka rá.
A pár emeszpés felszólaló már egészen más esetnek tűnt. Kicsit kukacoskodtak - nem nagyon, erről írok majd pár szót a végén -, a hangnem azonban inkább olyan "tudjuk, mit csináltok, tiltakozni is fogunk, de azt is tudjuk, hogy nem tehetünk ellene semmit" volt. Az arckifejezések pedig mint egy Rákosi alatt hitoktatóból átképzett orosztanáré.
A többiek... a többiekre kár szót vesztegetni. A központi kérdés mindenütt a körül forgott, hogy ki tud minél több jelöltet állítva minél több zsozsót összeszedni. Kiadok egy-két brosúrát - többször idéztem már a Breszt-Litovszkba készülő Trockijt -, aztán bezárom a boltot. Egyben reménykedem az elnéző Számvevőszékben. "Ennek a hülyének" - mondta nekem egy kolléga egy másik kollégáról - "még ismerős nyomdásza sincs."
Az arcok egy átlagos ügyeskedő arcai, amint a begyűjtendő fiktív számlákon gondolkodik. "Lepapírozzuk, főnök."
Az a bizonyos fideszes gúnyos arrogancia mindig is megvolt. De EZ valahogy más. Nem mindig volt ILYEN. Ez az arc 1998-ban kezdte felvenni végső formáját. De vajon miért? Miért nem addig? Hiszen 1988-89-90-től igazán volt elég idő rá. Miért nem például 1992-ben, a fideszes (pál-)"fordulat" évétől? Én még emlékszem a Fidesz 1994. júliusában megtartott hatodik kongresszusára. A teljes elnökség június 4-i lemondása után ismét Orbán Viktor lett a pártelnök. Emlékszem a plüsstigrisre (vagy oroszlánra, Vanek úr halhatatlan szavaival az állatok királyára), amit pár csinos fiatal hölgy szimbolikusan átadott neki. Az önbizalom még jócskán erősítésre szorult, kiváltképp akkor, a választási katasztrófa után. Fordulat ide, fordulat oda. AZ a fordulat még korántsem volt száznyolcvan fokos. Még mondjuk épp hogy csak kilencven. A centrum pártja vagyunk, definiálták magukat akkor. Kupa mester hét év múlva lép csak majd ki a kulisszák mögül. - Az identitástudat - bólogat megértően most az Olvasó, pedig nem ilyen egyszerű. Ez önmagában nem magyarázza meg a mai Fidesz mérhetetlen felsőbbrendűségi érzését, legalábbis annak látszatát. Náluk például még egy náci is sebezhetőbb. Ő vitatkozni akar. Képviselni az ESZMÉT. Ha végképp nem tud, akkor verekszik. Ha megverik, szarban van. De egy fideszes nem náci. Nem kommunista. Nem liberális. Nem konzervatív. Egy fideszes MINDIG AZ, AMINEK CÉLSZERŰ LÁTSZANIA.
EZ adja az erejét. És EZT ismerték fel 1998 előtt nem sokkal. Ami rögzítve van, könnyen letörik. Ami forog, azt fújhatja a szél, ahogy csak akarja. Mindig győztes pozícióban lesz.
Legalábbis ÚGY LÁTSZIK. Mindaddig, ameddig egyszer fáziskésésbe nem kerül. Amíg el nem akad a csapágy valamiben. Nem ameddig egy még nála is gátlástalanabb, erőszakosabb társaság nem lavírozza fel magát, hanem amikor későn válik mondjuk konzervatívból ismét liberálissá, ne adj' Isten kommunistává. Előbb jön az összeomlás, vagy a türelem elfogyása, mint az eszmeváltás.
Az 1992 előtti arrogancia az általa képviselt ügy magasabbrendűségében biztos forradalmár arroganciája volt. Olyan, amilyen az én arcomra is kiült volna, ha lehetőségem nyílik érzelmeimet kifejezni a hatvanas évek Astoriájában mellettünk ebédelő maszek zöldséges, a mindenkiről mindent feljegyző egykori házmester és a Duna-parton korzózó, régi világot megtestesítő idősebb úriasszonyok iránt. Az 1998 utáni arrogancia a modern világ TECHNIKAI fölényében biztos aranyifjai arroganciája. Már nincsenek eszmék. Ha bevallják, ha nem, már jó ideje nincsenek. Konkrét célok lépnek a helyükbe: az egzisztencia. Az ANYAGI egzisztencia. Az idealizmus ellen hadakozó Marx maga volt a megtestesült idealizmus hozzájuk képest. Hogy akkor miért konzervatívok? Mert MOST ez látszik célszerűnek. EZ az arrogancia nem csak az ellenfélnek szól. Ez az arrogancia MINDENKINEK szól. MINDENKI FELETT hatalmunk van. Vagy ha MÉG nincs - 2002-2010 - hát majd LESZ. Idő kérdése mindössze. NEKÜNK nincsenek gyenge pontjaink, hiszen mi BÁRMIT mondhatunk. Bármit. Csak arra kell vigyázni, hogy a választópolgárok legalább ötvenegy százalékának tetsszen. Vagy amit az ellenfelünk mond-csinál, az NE tetsszen. Hogy mi is CSINÁLUNK ezt-azt? Igen, de mi - velük ellentétben - el tudjuk helyezni abban a virtuális térben, amit prezentálunk nekik.
Még egyelőre, de erről a két szóról - még egyelőre - nem veszünk tudomást.
És éppen ez a gyenge pont. A virtuális és valóságos tér közti különbség.
Ezért vállalom fel gondolkodás nélkül a futóbolond szerepét.
Ps. A tegnapi kukacoskodásról egy példát. Az ajánlóívek formáját és tartalmát miniszteri rendelet szabályozza. E rendelet az ajánlók lakcímét csak a házszámig rendeli feltüntetni. Ugyanakkor a vonatkozó törvény - mint magasabbrendű jogszabály - a TELJESSÉGET írja elő. Lépcsőházat, emeletet, ajtót. A miniszteri rendelet ezt szűkíti, ugyanakkor nem is mond neki ellent. Ám ha valaki beéri vele... Ennyin múlhat egy ajánlás érvényessége. És még mennyi ilyen "ha akarom vemhes, ha akarom, nem vemhes" van elrejtve.
Ez a technika, amiről beszéltem, kedves Olvasók. Ez esetben nem műszaki-, hanem jogtechnika.
Ha úgy tetszik, csapda. Ha meg úgy, akkor átverés.
Ki-ki értse, ahogy akarja.
2014. 02. 12.