Volt nekem egy madárfészek-páfrányom, ami elpusztult. Körülbelül három hete vettem helyette egy másik növényt. A nevéről fogalmam sincs, olyan bokorszerű, sok kis levéllel. Némileg a petrezselyem, egy bébipáfrány és Jimmy Hendrix keverékére emlékeztet. Ezernyolcszáz forint volt, alkalmi vétel, mondta az eladó.
Amikor megvettem, még tetszett, de itthon már nem. A könyvespolc tetején lakik, és ott sokkal jobban nézne ki egy széles, lecsüngő levelű másik valami. De a földön sem tetszik. El fogom ajándékozni, határoztam el. Örültem, amikor eljött a péntek. Legalább két napig nem kell látnom.
Valahogy megérezhette. És nem nyugodott bele. Mielőtt az első hétvégén magára hagytam a többiekkel - nekik az égvilágon semmi problémájuk nincs velem, sem nekem velük -, három pohár vizet locsoltam rá. Nagy vízivó, mint kiderült, majdnem mocsári növény, ha nem egészen az.
És mire visszajöttem, teljesen lekókadt. A vizét megitta, de a földje még nedves volt, és mégis.
Hét közben alig locsoltam. El is felejtettem, meg azt gondoltam, nem kell több neki. Duzzadóan és erőteljesen vészelte át. Kutya baja nem volt...egészen a következő hétvégéig, amikoris megismétlődött az előző heti állapot. Hazajöttem, növény letörve, mint a bili füle, föld nedves. Hétfőre feléledt.
Ezúttal négy napig nem kapott vizet. Semmi baja nem lett, mígnem eljött az eddig utolsó hétvége. Meglocsoltam - most már a kaspójában is állt a víz -, magára hagytam, leeresztett, amikor megjöttem, reggelre feltámadt.
Ez a növény SZERET. Hogy miért, fogalmam sincs, de nagyon úgy tűnik. Lehet, hogy nagyon vágyott már gazdára. Lehet, hogy hiszteroid. Mindenesetre úgy tesz, mint aki szeret.
És aki engem szeret, azt én sem tudom nem szeretni. Növény marad.
2013. 09. 24.